Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 14-es doboz
1899, julius 30. * " ■1 * " - "1 ßEQENY- CSARNOK. MALOMBRA. 18 Olasz regény. — Irta: A. Fogazzam. — De legalább csak van a környékben olyan tisztességes ember is, akivel lehet pár szót váltani ? — Van egy, de festi magát. S a doktorra mutatott, aki tátott szájjal hallgatta az ajtó mellett Vezza és Steinegge élénk vitatkozását. Silla kissé távolabb állt tőlük, és az udvar szökőkútját nézte. .— De hisz Cesare grófnak mindig vannak vendégei, — folytatta Finotti. — Most is, amint látom ... — tette hozzá alattomosan, és hu- nyorgatva nézett Marinára, aki megvetően elfintorította az ajkát. — Honnan barátja a grófnak? — kérdezte a commendatore halkan. —■ Nem tudom. . — Én mégis irigylem. Miért ? — Hogy önnel egy födél alatt lakiki — Nem nagy élvezete lehet benne, ha én ki nem állhatom őt, — felelte donna Marina hidegen, elutasitólag, mintha végét akarná vetni ennek a tárgynak. — Vezza! ■— kiáltott hangosan Finotti, — hogyan beszélhetsz annyit a lazacokról, mert tudom, hogy róluk, meg a rákokról beszélsz, mikor itt van a marchesina! Látom, hogy kedves barátunk, a doktor, is megró emiatt. A szegény piíór hevesen tiltakozott. — Marchesina, — szólt Vezza közelebb lépve, — hallotta, úgy-e, hogyan jutalmazzák meg a jóbarát önfeláldozását, aki az első helyet átengedi ? — Öné volt az első hely ? — kérdezte hidegen mosolyogva ; és he sem várva a választ, Steineggéhez fordult; — Három széket! Öten voltak az erkélyen, de egyetlen szék sem. — Ha egy kisasszony parancsol, — felelte ■Steinegge némi szünet után, — egy huszár kapitány akár harmincat is hozhat. — De nem mozdult. Finotti commendatore fürkészve nézte Sil- lüt. A fiatal fember halvány volt, és oly ingerülten nézett donna Marinára, hogy a politikusnak feltűnt ez az ellenséges tekintet. — Mindnyájan állnak? — szólt Cesare gróf, aki épen most lépett ki az erkélyről, a a mérnökkel, az ügyvéddel és a községtanácscsal. >.— Kedves Steinegge, legyen szives, mondja meg az inasnak, hogy hozzon ki székeket. A tanár ür meg akarja nézni a tó lefolyását, hogy nem lesz-e szükség valami elzáró gátra vagy zúgóra. Én elkísérem ; de az urak — s a közságtanácsra mutatott — addig itt maradnak. .— Nem óhajtunk alkalmatlankodni, — mondta az egyik. — Ugyan, ugyan! — viszonzá a gróf, — most a húgomnál kell látogatást tenniök. Ha úgy tetszik, tanár úr ... . A tanár úr gyorsan, mosolyogva búcsúzott, melegen szorongatta az öt derék község tanácsos kezét és elment a gróffal. — No most majd megtáncoltatjuk a medvéket, — súgta Finotti a marchesina fülébe. De a medvék korántsem voltak oly nagy medvék, mint ahogy.a commendatore gondolta. .Hárman, a két helyettes asszesszor, meg a polgár- mester, eléggé ismerték magukat és hallgattak; a másik kettő azonban ravaszabb, furfangosabb volt, mint maga a politikus képviselő. Beszélni épen oly jól tudlak, mint ő, noha csak parasztok voltak; és megszimatolták azt is, hogy .most a rovásukra akarnak mulatni. — Mi csak együgyű Írástudatlanok vagyunk, — mondta az egyik szerényen, s a többi négy elégedetten bólintott rá igent. Természetesen a papir-gyárról beszéltek. Finotti nagyvonásokban s még nagyobb bőbeszédűséggel leírta az ipar csodáit, a roppant nyereséget, melyet a gyár a környékre hozna. A két főkolompos helyeslöleg integetett, és a j térdót dörzsölgette a tenyerével. —Hogy megokosodott a világ! — mondta az öregebbik. ■ PESTI 11 I R ii A JP-— Mink pedig mindig együgyűek maradunk, — folytatta a másik. — ha csak mások meg nem tanítanak. — De a község gazdag? — kérdezte Finotti. — Van egy kis cserjénk, meg az a kopár legelő ott a hegyen, ahol fű is alig terem. De ha eladjuk, hogy megépíthessük az utat a papírgyárig, akkor majd gazdagok leszünk;. . . de most .... hanem majd akkori Lehet, hogy a bor teszi, amit a méltóságos gróf úr kegyelmesen megitatott velünk, de én azt hiszem, hogy akkor igazán urak leszünk valamennyien. Igazán fölséges bor, de nem csal-e majd meg ? Mit tetszik mondani, német uram, — fordult Steineggéhez, —• ugy-e, jobb, mint a púpos Cec- china bora? Abban a korcsmában Steinegge is gyakran iszogatott, innen ismerte őt a szóló. — Mit? mit? — tudakolta Steinegge, aki oda sem figyelt. — Nini! — kiáltott föl Vezza, észrevevén a kelet felöl tornyosuló sötét felhőket; — mindjárt zivatar lesz. — Oh, nem, uram, — szólt az öregebbik asszesszor; — most még nem, hanem az éjjel talán. — Hogy hivják azokat a sziklákat oda fönt, ahova ép most süt a nap ? — Erre mifelénk Alpe dei flori*) a neve. Gyerekkoromban magam is jártam odaíönt sar- jút kaszálni. Hanem jobb lett volna, ha az ördög alpesének keresztelték volna el. — Hisz odaíönt van „az ördög kútja 1“ — vágott közbe a másik. — Ah, — szólt most Silla is, — az ördög kútja ? És miért hivják úgy ? — Én bizony nem tudnám megmondani. Az asszonyokat kellene megkérdezni; azok egész sereg mesét tudnak róla. — Például ? — Például, azt mondják, hogy az a kút egyenesen leszolgál a pokolba, s egész öröm lemenni rajta, és hogy a boszorkányok, meg az ördög cimborái mind azon járnak le a gye- henna-tüzbe. Háromnak-négynek a nevét is tudják, akik arra mentek le. — Igazán? — érdeklődött Finotti, — halljuk hát. — De én biz igazán nem emlékszem . . — Ide valók voltak, úgy-e ? — Ide valók is, meg nem is. Hanem igazán nem jut az eszembe . . . Itt a derék polgármester ostobán megtörte eddigi józan és okos hallgatását. — Ugyan, Pietro, — szólt csodálkozva, — hogy mondhatod ezt? Hát a bolond? . . . — Szamár! ■— dünnyögte fogai közt az öreg asszeszor; aztán többet sem szólt. — Helyes, polgármester úr! Rajta, önnek tudnia kell, hogy az alattvalói merre járnak a pokolba. Mondja el háti Reméljük, hogy ez nem hivatalos titok ? A polgármester, aki csak most vette észre, hogy mily veszedelmesen elszólta magát, nyugtalanul izgett-mozgott a szókén. — Régi históriák, — felelte, — régi históriák. Már legalább is hatszáz esztendeje lesz. — Ej, még hogy hatszász! nem lesz biz annak hatvan esztendeje sem, — szólt most az egyik helyettes asszesszor, aki mindeddig' mégsem mukkant. — Jól van, jól van, — sietett közbe vágni a legöregebbik, — akár hatszáz, akár hatvan, olyan öreg, hogy az urakat bizonyára nem érdekli. De az urakat mégis érdekelte, s addig nyakgatták a szegény polgármestert, hogy végre csakhogy szabaduljon, kizökkentette az egészet. — Hát úgy volt a sora, hogy ez a bolond a szegény öreg grófnak volt a felesége, itt a kastélyban; az első felesége volt, valami genovai asszony, aki egy kicsit, úgy látszik, kikapós menyecske volt; az öreg gróf úr meg, ide hozta és mintha becsukta volna, büntetésből; de ő is itt maradt vele, és a kastélyban lakott, mig csak az a bolond meg nem halt; a nép aztán úgy mondja, hogy az ördög azon a kúton vitte le a szegény asszonyt a pokolba. Mialatt a polgármester beszélt, Marina fol- ' kelt, és hátat torditott neki. Mindenki zavartan nézett egymásra, és Vezza találomra fölkiáltott: ** ** Annyi mint: „A virágok Alpese“. _________________17 — Nini! nem a Cesare csónakja az ott ? — Szép idők! — szólt Silla hangosan. Marinát kivéve mindnyájan meglepetve bámultak rá. — Nagy erkölcsi és lelki erő jele, —• folytatta Silla, mitsem törődve a társaság meghökkenésével. — Most a görcsök, a fékezetten szenvedély kitörései, az önző élvezetek vannak napirendben. Aztán, ha a nő megcsalja a férjét, vagy megölik vagy elkergetik. Boszút állni és megszabadulni; ez a cél. Valamikor azonban nem igy volt. Akadt olyan főúr is, aki eltemette magát a bűnössel ily sivatag pusztába, mint ez itt, s megosztotta a bünhődést, noha a bűnnek nem volt részese, széttépett minden társadalmi és világi köteléket, mert tiszteletben tartotta a szent, bár ránézve végzetes, fájdalmas kötést. Marina, aki még mindig háttal álit a társaság felé, idegesen tépdeste egy passziflora leveleit. — Lehet, hogy kegyetlen boszú volt, — jegyezte meg Finotti; — lassú és törvényes gyilkosság. Mit tudhatja ön ? — Igaz, nem tudhatom ; de nem hiszem, hogy Cesare gróf apja megtette volna. S aztán minket csak a büntetés döbbent meg; de háta bűn ? Ki volt az a nő ? ki mondhatja meg . .. Donna Marina hirtelen megfordult. — Hát ön, — szólt haragtól elfulladó hangon, — hát ön kicsoda? Ki mondhatja meg nekünk az ön igazi nevét? Csak találgatjuk 1 S hevesen fölrántva az épület nyugati szárnyába nyiló ajtót, a faképnél hagyta a társaságot. Maga Medusa sem birta volna úgy kővé változtatni ezeket az embereket, mint donna Marina szavai. Silla érezte, hogy mondania kell valamit, de nem tudta, hogy mit. ügy érezte, hogy iszonyú ütést kapott a fejére, amelytől tántorog. Végre, nagynehezen megkapaszkodott egy gondolatban. — Uraim, — szólt halálsáppadtan; — érzem, hogy sértést vágtak az arcomba; de hogy milyet, azt#iem tudom, nem értem. A szavai nem, de a hangja, a mozdulatai, a szemei ezt mondták; — Ha értitek, mondjátok meg. A két commendatore, meg a piiór tagadó mozdulattal tiltakoztak, hogy semmit sem tudnak; a többiek pedig szájtátva bámultak Sillára. Stei- negge karon lógta, magával vitte és halkan a tűiébe súgta; — Most már ismeri! most már ismeri I Az r ...... i kupaktanács, meg a doktor rögtön kereket oldottak. — Szép befejezési — mondta Vezza, mikor az első ámulatból fölocsúdott. — Te megértetted ? — Hát hogyne! — felelte Finotti. — Oly világos, mint a víz. — Eső után! — Ugyan ? és te nem érted ? Pedig világos és a fiatal ember, aki az égből pottyant ide a kastélyba, Cesare barátunknak egyik haklövére. A marchesinát ez szörnyen boszantotta. Hogy a manóba ne ! egyszerre csak elhódítja tőle a nagybátyját ; s hozzá még milyen nagybácsit! Cesare azt gondolta, hogy a kecske is jóllaknék, meg a káposzta is megmaradna, ha ezt a kettőt össze lehetne boroaálni, del... akár Párisban, akár Milánóban, vagy akár a holdban, ott lesz az a de, ideális frakkban és fényesre vasalt cilinderben, aki keresztül húzta a gróf számításait. Szőke-e vagy barna, azt nem tudom; de, hogy van, arra mérget vennék. Tehát szó sincs a bo- ronálásról, hanem háború 1 Nem világos ? •— Semmit sem tudsz, barátom! Megkockáztathatunk egy szivart? És Vezza rágyújtott, legalább is féltucat gyufát pazarolva rá a szivarjára; aztán nyugodtan folytatta: — Igaz, hogy a Mina Pernetti-Silla szép asz- szony volt, nagyon szép asszony 1 az is igaz, hogy barátnéja volt Cesarenak, — de milyen barátnéja . . . ;1 És itt tele tüdőből kifújta a füstöt, miközben ujjaival jelentősen zérusokat rajzolt a levegőbe. (Folyt, köv.)
