Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz

mondhatná Munkás ur! Hogy mennyire készültem leszidni önt. De isten látja lelkemet. . Nem bírom, nem tudom. . A sors Kajáby úr, a sors !

A tudós elérzékenyülve könyezett s mig leány kája kezét simogató kezeiben, megindulva Utasi úr felé fordult s szorult hangon szólott.

— Úgy! Úgy, a sors. . nem pedig én. Úgy édes jó Utasi úr. Mentegessen engemet.

Ugyan ezen szorult hangon tévé rögtön utána némi félelemmel, mintha tartana hogy nem nézendik elég méltónak e kérdéshez... s rettegne a felelettől.

— Hát a szegény Paulina hol van ?

— Csitt! . szólt Utasi ur. . Erről most nem szabad beszélni. . Ön velünk fog jönni holnap, velem, Munkás úrral s a kis Evelinnel..fíogy a kiengesztelö- dés biztosabb legyen, a mi védpaizsunk alatt ön fogja bemutatni a leánykát édes anyjának.

Kajáby eszmeikedve nézett szét, úgy tetszett neki, mintha egy nagy köd oszlott volna előtte, mintha mindent világosabban látott volna, — s hogy egy nagy tehertől könyült meg szive.

A szegény embernek nem volt tudata arról, hogy az a nehéz teher nem volt más, mint a lélek nagy szemrehányása azon bánásmódért, melylyel övéi iránt viseltetett. A szegény tudós évekig hordta e nagy terhet, a nélkül, hogy képes lett volna magának megfejteni.

— Hogy egyszersmind az érzések világába is megtérjek, ily megrázkódás szükséges volt nekem. Én tudom, érzem, hogy képes leszek enyéimet még forróbban szeretni, mint az előtt,

IX. Utasi ur nlóbeszéde.

„Ali jó napot! Jó napot! Meg van írva a sors könyvében, hogy mi nem utazhatunk egymás nélkül! A véletlennek ezen passiója már évek óta mulattatja

magát velünk. — S hova megy ön iig\véd ur! Váradra, mily kár,hogy csak Ceglédig mehetünk együtt. Negyedikén ! no úgy együtt jövünk vissza is. Ámbár