Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz
1057 PETŐFI ÉS LISZT 1058 egy sorban is tanúságot tett volna e vonzalomról. Nem úgy Liszt, a kit Petőfi géniusza és mi- thoszi tragédiája egész életen át befolyásolt s a ki főleg élte utolsó két évtizedében mindig kereste az alkalmat, hogy az élő és a holt költő közötti szellemi kapcsot feltartsa. Ennek a tanujelét adta abban a három zeneművében is, melylyel nemcsak a magyar, de a világzeneirodalmat is megajándékozta: »Petőfi szelleméhez« írt zongora-parafrázisával, nagyszabású magyar férfikarával, Petőfi »Magyarok istene« című s »Félre kislelküek« kezdetű hazafias költeménye megzenésítésével s a »Holt költő szerelme« című melodrámájával, melyet Jókai Mór írt a számára s melynek budapesti első bemutatásakor — a hetvenes években — három olyan szellemi nagyság egyesült Petőfi eszményítésére, mint: Jókai Mór, a szövegköltő, Jókainé Laborfalvi Róza, a költemény szavalója és Liszt Ferenc a zeneköltő és kisérő a zongorán. * Közel húsz évig álltam Liszttel a legbizalmasabb baráti s hivatalos viszonyban, több éven át ugyanegy házban, csak egy emelet választott el tőle s így a nap minden szakában alkalmam nyílt életrendjét, gondolkodását, érzületét, munkaerejét s lelki emócióit minden irányban megfigyelni; hosszú téli estéken sokszor csak úgy kettősben cseréltünk eszméket tartózkodás nélkül emberek, események, irodalom, művészet, politika, hazai viszonyok, sőt még vallásbölcsészeti tárgyak felett is; de elmondhatom, hogy fenköltebb szellemet s nagyobb szívet az övénél, kevés emberi porhüvely rejtett még magában. A világ sok tekintetben nem ismerte, nem értette, a hazai közvélemény pedig igen sokszor téves szempontból ítélte meg, pedig a magyar nemzeti aspirációk, az ország szellemi és anyagi haladása s a hazai művészeti és kulturtörekvések iránt kevés honfiúi szív dobogott olyan melegen, mint az övé, a mit annyi számos kézzelfogható ténykedéssel bizonyított, hogy ha azt mind összegezni akarnók, vastag folián- sokra lenne szükség, nem is reflektálva arra a sok-sok ezer forintot kitevő összegre, mint legékesebben szóló tényre, melyet a honszeretet oltárára letett. Mikor a negyvenes évek végén, világsikereinek a zenitjén, félrevonult az aranyzápor elől, hogy zeneköltészeti ideáljának éljen s ugyanakkor és későbben is, az impresszáriók egymásra licitálva százezreket ajánlottak fel neki egy amerikai turné-ért s nem volt hatalom, mely bármely áron nyilvánosan a zongora mellé csábíthatta volna: a hatvanas évek derekán a budapesti zenede meghívására nemcsak azonnal eljött hozzánk, hogy „Magyarországi Szent Erzsébet legen- dájá“-t személyesen nálunk mutassa be legelőször, hanem, hogy közel tizenöt évig híven megtartott fogadását is megszegje s ugyanannyi évi elvonultság után magyar honfitársainak játszszék kivételesen hazai jótékony és kulturális célokra, a miért akkor a világ metropolisai megirigyelték Budapestet. Mikor az ország főpapjának hő óhajtása az volt, hogy 1867-ben Szent István koronáját magyar zenehangok mellett tehesse a megkoronázandó király fejére s Lisztet kérte fel egy koronázási magyar mise megírására: akkor írta meg azt a monumentális művét, a melyet „Magyar koronázási mise“ címen ismer a világ s a mely az egyházi zeneirodalomban mindenha fogja hirdetni a nemzeti szellem diadalát. Mikor a hetvenes évek elején Németország, a hatalmas francia császár legyőzésével a milliár- dok hazájává vált s a szellemi fensőbbség dicsfényével is ki akart magasulni minden téren s a győzelmes Vilmos német császár, a legfényesebb ajánlatok mellett kérte fel Lisztet az általa alapított berlini birodalmi zeneakadémiában az igazgatói állás elfoglalására: ismeretes az a megköszönő felelete, melyet a szerencsés hóditónak adott: „Köszönöm Felség, — mondá, — de már öreg vagyok arra, hogy csekély tehetségemmel a nagy Németország igényeit kielégíthetném, de még elég erőt érzek ahhoz, hogy hazám szolgálatára állhassak.“ S azután eljött Budapestre, a zeneakadémia élére állani s abban tizenkét évig, minden tiszteletdíj nélkül művelni s fejleszteni a magyar művésznemzedéket. Jött azután a szegedi árvízkatasztrófa, jött a magyar közművelődési s jótékonysági aspirációk egész sorozata s Lisztet tizenkét év lefolyása alatt mindig ott találjuk az elsők között, a ki az ily célokra még agg korában is felülmulhatlan exekutiv művészetével csak is hazájával szemben tett kivételeket. Mikor 1884-ben a m. kir. óperaház bevégzett ténynyé vált, annak megnyitási ünnepségére minden külső impulzus nélkül írta meg az első »király-liymnuszt« melyhez a »Hej Rákóczy, Bercsényi« régi magyar dalmotivumát használta fel. — Nagy port vert fel akkor e merészsége az irányadó körökben. A hiper- loyalizmus le is vette a megnyitói ünnepség műsoráról s Lisztnek az operai intendánsi hivatal elutasító átiratával szemben, még nyilvánosan is nyilatkoznia kellett intenciójáról, Magyar Szalon XXIII. 67
