Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz
62 TRENCSÉNY KÁROLY Az elmondottakból vélem én kimagyaráz- hatónak némely költeményében nyilatkozó sötét pesszimizmusát. Nézzük már most — először is — azon költeményeket, melyekben önmaga ellen fordítja gyűlölete fegyverét. Már ifjúkori költeményeiben találkozunk a rezignáczió hangjaival. A «Felköszöntés»-ben éltetve mindent, a mi szép, jó, nemes, így kiált föl : A Minden, minden éljen . . . óh, csak veszszek én ! «Halálvágy»-ban: Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvőt föld alatt, Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat. . . Mint «Élőhalott» «fásult egykedvűség»-gel így szól : Egem ki nem derül, Ha jő a kikelet; Egem be nem borul, Ha látom a telet. Mikor pedig a «szép vidéknek szépséges leányá»-t megismeri, a ki «megteremté lelke új világát* : sebei egészen begyógyulnak . . . «Hatalmas orvos az idő : előbb-utóbb minden sebet befog.» Midőn azonban azt tapasztalja, hogy a «szerelem gyöngyei»-t méltatlanra pazarolta ; a csalódás, — mely mindig százszor kínosabb a veszteségnél, — megíratta vele a «Felhők»-et, önmagával s a világgal, meghason- lott lelke foszlányait, melyekhez az «Őrült» rémes kaczagása szolgált élőhangúi. Szerelmi csalódásához járultak egyéb, — rá nézve mindig nagyhatású — kellemetlenségei : ellenségeinek, irigyelnek bántalmazásai, a melyek meg ember- és világgyülöletét ébresztették föl és táplálták. Első lépcső a bizalmatlanság. Nem hiszek én már senkinek, Nincs senkiben bizalmam, Mert életemben sokszor, ah, Oly sokszor megcsalattam. Bizalmam várát fölgyújtották, Ledöntötték az emberek . . . Nincs semmi örömem Nincs semmi bánatom Óhajtásim közül Ébren csak egy marad: Aludjam én, minél Előbb, a föld alatt. «Kereszt utón» állva így tűnődik: Mért nem tudom, Hol vár a halál rám ? Hogy egyenesen azt (az utat) Választhatnám ! Még a borból is halált szeretne inni : Volna bár e pohár borban halálom, Hogy lehetne bajaimtól megválnom ! Majd ismét a fásult egykedvűség, a halál vágya vesz rajta erőt: Boldogtalan voltam Teljes életemben . . . Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig; Csak .az vigasztal, hogy Nincs messze odáig. Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek. Hasonló búskomor hangok szólnak a «Cziprus lombok» stb. cziklusban. Elvesztette Etel kéjét.. . E veszteség miatt való fájdalma, — bár annyira megtörte lelkét, hogy barátai komolyan aggódtak érette, — nemsokára megenyhült. Nemsokára újból «Szerelemvágy»-ról zeng : Szeretnék már szeretni újólag. . . E nemű költeményei: «A világ és én»: Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved ! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett. . . «Mit szól a bölcs?» «Világgyülőiét», «Gyalázatos világ», «Az utolsó ember», «Hogy van, hogy azt a sok gazembert egytől-egyig föl nem kötik?» stb. Nézzük a «Felhők»-et. Bizarrságával is meggöbbentő ez : Annyit sem ér az élet. Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldus nyalja a rászáradt ételt! * Nem sülyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már ezred óta . . . * Ki fogja vájjon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét ? . . . Előttetek, mögöttetek Nincs boldogság ; ott alattatok van, A sirhalomban. Fövényszem, harmatcsepp, a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet. Az örökké rengő tenger, A tiszta napfény és a szennyes ember, És minden, minden a világon Csak álom, tünékeny álom ... (Az élet álom.) Ezek után elzúgja szörnyű átkát, s talán még szörnyűbb áldását, mindkettővel önmagát sújtva :
