Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 12-es doboz
PETŐFI PESSZIMIZMUSA 63 Átok és áldás. Legyen átok a földön. Hol ama fa termett, A melyből énnekem Bölcső készíttetek ! Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát fölnevelte! De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melyből nekem majd Koporsó készül! Áldott legyen a kéz, Mely e fát ülteté. Áldott az eső s a napsugár, Mely e fát fölnevelte! Legméltóbb befejezése a sötét «Felhők» sorozatának. A komor terhes felhők is csak elvonulnak lelke egéről, elkergeti őket a szerelem hajnalán fölkelő boldogság napja. Nem sokára már így dalol : Szerelmes vagyok én, Megmondjam-e : kibe ? Egy barna kis leány Hófehér lelkibe. Föltalálta Juliskáját. Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? — kérdezi önmagától, s e költemény refrainje az optimizmus alaptétele: Mily édes az élet, Mily szép a világ! Mert hát hiába ! «a szerelem mindent pó- j tol, s a szerelmet nem pótolja semmi» ... Majd megjönnek a sovárgva vágyott, pró- | fétailag megjósolt politikai mozgalmak, me- j lyekben lelke egész hevével részt vett. Azontúl már csak boldog szerelme s a haza sorsa foglalkoztatják, azontúl már csak hisz, remél, szeret. Mindezekből kitetszik, hogy a pesszimizmus, I e sötét, mérges gyom, nem verhetett gyökeret Petőfi lelkében, bár — a mint láttuk — csirája megvolt s ki is kelt benne. Mondhatnék talán, mint mondták is némelyek, hogy az olyan pesszimisztikus hangulatú s tárgyú költeményekben nem valódi, ' átérzett érzelmeket fejez ki a költő; azokat csak úgy csinálta, s ráerőszakolta magára. De ezzel Petőfinek egyik legjellemzőbb tu- 1 lajdonságát támadnók meg: az őszinteséget, igazságot. Pedig ha Tóth Kálmán elmondhatta magáról : Minden dalom igazság volt, Soh’se mondtam hazugságot; akkor Petőfi önérzetét se sértsük meg, s higy- jük el, mikor azt mondja: Szavaimmal egy az érzet, Czélra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. Vagy, mint Kerényinek írja egyik levelében : «Bölcsőmbe tette isten az őszinteséget pólyának, magammal viszem síromba szemfedélnek.» Különben maga Petőfi adja kezünkbe a kulcsot ez érdekes talány megfejtéséhez egyik gyönyörű költeményében, melyből pesszimizmusának egész mibenléte, alapja tisztán kiviláglik. Álljon itt egész terjedelmében : Mért élek én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket ? Végeztem pályám . . . mert hiszen az ember Hogy szenvedjen, csak azért született. Mért vagyok én még a világon, hisz’ már Láttam mindent, mi látható van itt; Láttam a jónak örökös bukását, S a rossznak örök diadalmait. Hallottam már az éhezők nyögését, S dorbézolást kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rablánczokat. Tudom, hogy így volt ezredév előtt, s hogy Ezred múltán is ekép lenni fog . . . * Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még ? mért meg nem halok. Vagy tán valóidg a világ nem ilyen ? Ily szomorúnak én látom csupán Én látom úgy csak, keresztülnézvén a Kétségbeesésnek sötét fátyolén ? Mindegy 1 . . Elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égő körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rossz angyalok! Szakadj meg szívem ! hagyj el engem élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borulj reám, sír! és te, förgeteg, jöjj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd ! Söpörd el s szórd ki összcporlott csontom, S szórd el csontommal hírem, nevemet ... Ne tudja senki se’, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett! Érezhette, érezte is Petőfi ez érzelmeket ép úgy, a mint kifejezte őket. De tudjuk, hogy az érzelmek a «pillanat gyermekei», s a mily hamar születnek, ép oly hamar el is röppennek. Hogy maradandó nyomot nem hagytak maguk után s kedéyét nem rontották meg, azt csak szerencsés lelkületűnek köszönheté, mely — mint fentebb mondám — alapjában optimisztikus volt. * E gondolat ismétlése a «Felhők» egyikének: «Nem sülyed az emberiség stb.»
