Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
I A Spenceri psichologia szerint is, gondolkodásunk állandó formái csak másolatai, lenyomatai a megfelelő, bennünket körülvevő környezet állandó viszonyainak. Körülbelül ezt fejezi Kant is midőn azt mondja, hogy a világ a mi képzetünk. A nagy angol filozófus Locke szerint sincsenek ideainnáták, velünk született eszméink. Még Stuart Mill a tapasztalat hires filozófus is mindent csak az egyéni tapasztalataiból magyaráz. Mégis Spencer vitte bele a fejlődés termékeny gondolatát a tapasztalat magyarázatába s megkapta a várt természetes feleletet. Mindaz, a mi gondolkodásunkban oly általános és állandó, hogy úgy látszik, hogy megelőzi az egyéni tapasztalatot, az mind a faj végtelen hosszú élete tapasztalatának az eredménye, ott fejlődtek ki a gondolkodás ez általános formái, amelyeket azután az átöröklés tovább ad ily vagy oly gondolkodás mechanizmusokra való hajlandóságok alakjában. Ha csak képzelni akarnék is némileg Petőfi gondolatainak kialakulását, akkor is szeretnünk kellene az alföldet népével együtt, úgy mint Petőfi szerette; értenünk kellene a magyar népnek józan, szabad gondolkodását, könnyen lobbanó természetét, naiv idealizmusát; végül át kellene értenünk azt a csodás szellemi erőt, amely Petőfiben működött, amely nem csak hatások befogadására, hanem alkotásra is volt teremtve s mértföldeket tett meg, mig mások egy lépést tettek. Ily milieuben képzelve, értjük csak meg Petőfi költészetének sajátszerűségét. Ily milieuben találta meg ő szülötteinek földét, a hazát s főleg a magyar Nagy-Alföldet. A puszta délibábos játékai; az állongó kútágas, amely örök megfigyelőként mélyed a csendországába; a rekettyés zengő madarai; a szikes föld szökdécselő nyája; a pásztor, a kinek édes-bús hangú tilinkója messze zeng s uttalan utat keres; a felséges harmónia, amelyben a természet istenimádata köszönti: mindezek egy nagy képbe olvadnak össze, a melynek — boldogan érzi — mennyire részese. A gyermek évek örök benyomásai a nagy magyar rónaságon szűrődtek át leikébe, ott, ahol a dalos ajkakon nóták sokasága támad, nóták sokasága enyészik. Mint a Tisza, amelyet annyiszor megénekelt, szeszélyes csapongás közt ömlik szét a rónán: az ő hangulatai is messze áradók, szinte végtelen bolyongásuk, de középpontjuk örökké a haza. Nesciv qua notale solum dulcedine cun- ctos ducit, senki sem bizonyította be a római költőnek Ovidiusnak e mondása igazságát jobban Petőfinél. „Te vagy, oh szép Alföld végtelen rónája, lelkem legkedvesebb mulató tanyája“, mondja egyik versében, „Olyan vagy mint a nyílt fölbontott levél, a melyet egyszerre által olvashatok s vannak beléd Írva szép, nagy gondolatok.“ (Folyt, köv.)
