Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
Petőfi költészetért szerepe a magyar Nagy-Alföld földrajzában. Irta és a Magyar Földrajzi Társaság vándorgyűlésén felolvasta : Barte k Lajos. (Folytatás) Előtte nem mondott még senki dicsőítő dalt e kőltőietlennek vélt, egyhangú sivatagnak hirdetett földről, nem fogta fel senki az Alföld 1 népében azt, ami jellegzetes, rendkivüli. Neki az Alföld kimeríthetetlen anyagot, utolérhetetlen hangulatot biztosított. Szükebbb hazája a Duna— Tisza között elterülő rónaság volt, amelyet ő fedezett fel a magyar költészet számára. Petőfi tehát, akinek minden benyomásra dal fakadt leikéből, aki joggal mondhatta magáról: „A költészet fája életem, minden versem egy levélke rajt“ termékenysége mellett méltán lepte meg kortársait eredetiségével, amelyet betetőzött még azzal az újításával is, hogy a népies szellemet összeegyeztette a művészileg magyarossal. Legkitűnőbb mindenesetre a dalban, amelynek népies alapon szintén ő a reformátora. Nem hiába volt újság-ingere mindjárt kezdetben családi költészetének sem, amely egyéniségét szintén egyik legvonzóbb, költészetét egyik legfényesebb oldaláról mutatja be. Tria enim sunt quae habemus: libertatém, civitatem et famíliám; a rómaiak polgárjogát biztositó I hármasságnak mindegyike feltalálható Petőfi költészetében, a mi emberi tökéletességét nem kevébbé bizonyítja. A sok közül mi célunkhoz mérten csak a Duna—Tisza közének találó megkülönböztetését hozzuk fel földrajzi például a „Kis-Kunság“ cimü költeményből: „Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza—Duna karja, S ölében, mint kedves, mosolygó gyermekét Az anya, úgy tartja.“ Nem kevébbé szép és találó a következő: „Nyári napnak alkonyulatánál Megállék a kanyargó Tiszánál, Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.“ A magyar ember vérmérsékletét sem hiszem, hogy zseniálisabb képbe lehetne öltöztetni s kézzelfoghatóbban jellemezni, a jól megfigyelt s mint a magyarföld szivének ütőerét jól ismert annyira kedvelt Tiszájánál, amidőn azt mondja: „Betyárok nélkül nem szűkölködik hazánk, De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk, Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja, Merre kedve tartja, arra van az útja.“ Vagy ismét: „Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre, Kiterjed észak, dél, nyugat és keletre. Terjed a némettel a székely világig, A lengyel határtól egész a horvátig.“ Mesét mondani látszik, mégis csupa igaz
