Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 11-es doboz
1203 AP POXY I ALBERT GRÓF SZÉKFOGLALÓJA 1-20-1 jutott. És talán nem volt e nagy államférfiaknak elég eszük arra, hogy ilyen tévedéseket elkerüljenek? vagy nem elég gonddal jártak el adataik beszerzésében? Szinte nevetségesen hangzik az ekképp fölvetett kérdés. Nem, valóban nem az észbeli tehetségnek hiányosságából származtak ezen hibák; hanem egyszerűen abból, hogy sem Napóleonnak, sem Bismarcknak szive nem vette föl magába, nem érezte át azt az érzést, melylyel szembe- szálltak és így annak erejét nem tudták megmérni. A nemzeteknek épp úgy, mint az egyeseknek érzelmi világát csak szívvel lehet tökéletesen megérteni. Látjuk ezekből, hogy az államférfiú már az első lépésnél, a tényleges állapotok fölismerésénél sem nélkülözheti a fantáziának és a szívnek közreműködését. De még sokkal nagyobb szüksége van ezekre az erőkre a második funkcziójánál, tudniillik teendőinek megállapi- tásánál. E funkeziónak — a mint már kifejtettük —- két része van: a közvetlen czélok kitűzése és az eszközöknek — tudniillik a czél elérésére alkalmas intézkedéseknek — kiválasztása. Beszéljünk egyelőre csak az utóbbiról. A közvetlen feladat, mely itt az Ítélőképességre hárul, a tervbevett intézkedések várható hatásának megítélése ; mert czélszerüségük nyilván abból áll, hogy minél kevesebb bajjal, minél tökéletesebben idézzék elő azt a haladást a közjóban, mely czélul ki van tűzve. Itt tehát már nem figyelhetünk meg olyant, a mi van, hanem látnunk kell olyat, a mi még csak lesz. Hogy ezt a belátást elérjük, okoskodunk a deduktív és induktív módszer együttes alkalmazásával; okoskodunk a dolog természetének és tapasztalati adatoknak alapján, elménk egész élével. De a ki valaha foglalkozott bonyolultabb politikai problémákkal, az tudja, hogy többnyire lehetetlen azokat érvelés utján azzal az ellenmondást nem tűrő cvidencziával eldönteni, mely az exakt tudományokat jellemzi. És ez igen természetes; mert politikai kérdéseknél úgy a dedukezió- nak. mint az indukeziónak premisszái többnyire igen határozatlanok. Abban, a mit a dolog természetének nevezünk, nem mindig benne van egy csomó lélektani vonás, melyről tiszta észbeli fogalmat alkotni alig lehetséges; a tapasztalati adatok pedig sohasem illenek tökéleteseit reá a szóban forgó esetre. »Ez az uj szabadság alapjában fenyegeti népünk erkölcsi életét — így szólnak jobbról — lehetetlen, hogy a tömegek azt józanul használják.« — »Dehogy — szól a válasz balról — az erkölcsi erő meg fog izmosodni, ha azt minden külső kényszer nélkül önönmagára hagyjuk.« »Ez az uj adó — szól az egyik — tönkre fogja tenni a szegényebb osztályokat.« — »Nem úgy van — felel a másik — Francziaországban is behozták 20 év előtt és ott az embereket fokozott munkásságra serkentette, úgy hogy a tömegek jóléte azóta rohamosan emelkedett.« — »Igen — így szól vissza az uj adónak ellenzője — a franczia nemzeti jellem sajátságai mellett a hatás kedvező lehetett; azonkívül pedig ne feledjük, hogy Francziaországban az uj adó a szesziparnak nagymérvű fellendülésével esett össze, holott a mi szesziparunk hanyatlik.« — »Meglehet — felel az uj adó védő — de a magyar és a franczia nemzeti jellemnek különbségére tekintettel voltunk az adótétel megállapításánál; a szeszipar hanyatlásáért pedig ellenértéket találunk a ezukor- és a lenipar emelkedésében.« — íme, ilyen természetűek' a politikai viták! És az elhozott példákban ki döntheti el peremtorius okoskodással, vájjon az az uj szabadság pusztító vagy edző hatást fog-e gyakorolni? És ki fogja számszerűit megállapítani, vájjon az adótétel különbsége kifejezi-e a franczia és a magyar nép gazdasági erélyének különbségét? Innen van az, hogy teljes jóhiszeműség mellett képzett és okos emberek közt a legnagyobb nézeteltérések létezhetnek, hogy majdnem minden nagy horderejű politikai kérdés fölött viták folyhatnak, melyekben mindkét oldalon széles tudás és kifogástalan logika harczol ellentétes álláspontok mellett. Tegyünk ebből a jelenségből akármennyit a pártállások elfogultságának számlájára — tisztátalan motívumoktól itt el akarok tekinteni — mégis tény az, hogy a legtöbb politikai kérdésnél a tapasztalati adatoknak leggondosabb mérlegelése és az okoskodási képességnek legnagyobb megfeszítése után is fenmarad egy megoldatlan x, a kérdésnek egy olyan alkotó eleme, melyet észbeli megfigyeléssel, észbeli érvekkel végleg eldönteni nem lehet. Minő erővel fog tehát az államférfiú végighaladni azon a kisebb-nagyobb távolságon, mely az okoskodásnak végpontja és az elhatározás közt elterül? Mi az, a mi nála dönteni fog, föltéve, hogy nem vezeti őt a szeszélv, elfogultság vagy szenvedély, hanem komoly és lelkiismeretes szándék. Voltaképpen ezen a kérdésen fordul meg az államférfiúi minőség. Ha ez nem volna, ha ez a kényelmetlen iir nem tátongna a logikai bizonyítás és a politikai következtetés közt, minden ép eszü ember, a ki magának azt a fáradságot veszi, hogy egy pár kötet statisztikát, monograjrhiát és históriát megtanuljon,
