Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 8-as doboz
A halhatatlanság. Irta: Pékár Gyula. (Utánnyomás tilos.} Könyvtáramban böngészgetek s „Manón Lescaut“ egy régi kiadása akad a kezembe. Bájos történet, szeretem, de ezúttal mégis más valami kapja meg a figyelmemet rajta. A hajporos, elegáns Prévost Abbé e müvén kivül épp százhetven (!) nem kevésbé érdekes-és megható kötetet irt össze, melyek mind eltűntek a „feledés tengerében“: mért épp csak ez az egy „Manón“ testvérük úszta meg az idők árját? Két századon át elúszott mihozzánk — „Manón Lescaut“ ma halhatatlan, de mért épp csak ez az egy müve a termékeny rokokó Abbénak? Bizonyára mert jobb, mint a többi, mondják önök. Helyes, az igaz érdem az első titulus — és engem mégis gondolkodóba ejt a dolog. A múltakba nézve, kezdem hinni, hogy az egész nem olyan egyszerű! Kezdem látni, hogy a lényegen kivül ezer apró lényegtelenség igazgatja az u. n. halhatatlanságot. Mindenek felett pedig a legkiszá- mithatlanabb istenség, a Véletlen. Nagy hazárdjáték, nagy Monte-Carló ez! nem elég itt zseninek: itt szerencsésnek is kell lenni! Színpad a dicsőség, melynek kulisszái vannak. Pillantsunk kissé a halhatatlanság kulisszái mögé. ösmertség, hírnév, dicsőség 3 . , Írónak, művésznek ez a lidércfénye — élni tömjénezet- ten még életükben s élni halálon túl is az emlékezetben: ez az álmuk. Vanitatum Vanitas! felelnek rá a bölcsek, de nincsen igazuk. A halhatatlanság utáni vágy mélyen gyökerezik az emberi természetben. Voltaképp nem más, mint az életerő tuláradása, az életösztön lázadó tiltakozása a megsemmisülés ellen. Érzi ezt a Flaubert „bourgeois“-ja is, aki pedig mint Yvetot királya, „dicsőség nélkül is pompásan alszik“ — érzi, mondom, csakhogy nála, a normális embernél, e halhatatlanság utáni vágy másként nyilatkozik meg. Hogyan? Nagy család apjává, őssé igyekszik lenni, hogy mentül több fi s unoka viselje, forgassa, vigye tovább a nevét. Az apaság a legprimitívebb módja a túlélésnek, mert ahogy a régi hit, vallja: az apa a gyermekeiben él tovább. Él — de csak transponáltan, nem személyesen, már pedig ez volna a fő még a bourgeoisnak is. Ezért hívja segélyül a vallást, vagy ennek hiján a spiritualizmust, melyek mind a lélek személyes halhatatlanságának ábrándjával vannak hivatva vigasztalni őt. Az „ösmeret- lenek“ milliói megnyugosznak ebben: hiszik, hogy épp oly ösmeretlenül ugyan, mint életükben, de tovább fognak élni haláluk után is. Nem az emberiség, csak az egy számontartó Isten elismerésére reflektálnak . . . Nos, itt a különbség a nagyszámú kis emberek s a kisszámú nagy emberek halhatatlansági ideálja közt. Az „ösmer- tek“, a hivatottak nem elégszenek meg azzal, hogy csak az egy számontartó Isten tudjon róluk, ők főként a számontartó emberiség elismerésére pályáznak a jövőben. Ettől szédülnek meg. Monstrumok, mert úgyszólván kivül állanak a természetes emberi életen: nagy remeték, kikben családi érzés hijján csak szellemi gyermekeik iránt van apai érzés. Ez érzés héroszai s martinai ők. Meghalnak, de az a szellemi gyermek éljen a nevükkel tovább! S a gyermek élni akar — küzd a feledéssel, közönynyel s a vetélkedő többi szellemi gyermekekkel. Aki bírja, marja . . . Világcsata ez a zsenik közt a bámuló utókor előtt. Mert vató igaz: küzdelem az élet még a halál után is. A kis ember csak addig harcol, mig lehel, a nagyok küzdelme azonban csak ekkor kezdődik istenigazában. Haláluk után a halhatatlanságért . . . így volt ez ősidőktől fogva, ök maguk, a legérdekeltebbek, mit sem tudnak az eredményi ről, de tán jobb is igy. A legtöbben kínosan csu- dálkoznának: „hogyan engem feledett el a világ, s helyettem az a törpe lett halhatatlanná? . . .“ Csak kevesen lepődnének meg kel- lemetesen, köztük a tört szívvel halt Katona örülhetne tán legbusabban, hogy Bánk Bánja mégis csak halhatatlanná lett . . . Nem, jobb, hogy a nagyok sírjukból nem látnak fel ide. Borzasztó Moloch az idő, s ez győzőt s vésztőt egyaránt felemészt. Feledés temetője a századok útja. Nézzük csak az antik' világot, lássuk, mi marad meg a múltakból? Mikor az ókori klasz- szicizmus legnagyobb gondolat-raktára, az alexandriai könyvtár Kr. e. 47-ben leégett, egyszerre hétszázezer kötet lett hamuvá. Antonius vigasztalni akarta a kár felett busulő Kleopátrát s megajándékozta őt a pergamoni könyvtár kétszázezer oly válogatott kötetével, melyek egytől-egyig mind egyetlen példányok voltak az illető müvekből! Mi lett mindezekből Alexandriában? Csak a végszót tudjuk, — eljött a pusztító Omár Khalifa s ő igy szólt: „E könyvekben vagy az van, ami a Koránban, s ekkor fölöslegesek, vagy más, és ekkor ártalmasak.“ És tűz abrakjává tett mindent. íme sic transit gloria., igy múlnak el könyv, dicsőség s vélük a halhatatlanság. Ma már konstatálva van, hogy az antik-irodalom remekeinek épp háromnegyedrésze veszett oda! A hellén lajstromokban felsorolt 600 tragédiából 32 maradt ránk, az ugyanott említett 350 tragikai költőből három! Mai számunk 48 oldal
