Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
124 NEMZETI SZÍNHÁZ. Február 10. Ira Aldridge első f'öllépteül : Othello. Szomorujáték 5 felv. Shakespearetől.— Fordította Vajda Péter. — Talán ha általános és nem közönséges bérletszünetben adják vala e darabot, nem kényszerültek volna annyian visszamenni, nem ájult volne el a földszinten és második emeleten annyi gyönge hölgy, és nem lett volna a a tolongás és életveszély miatt olyan lárma az egész első felvonás alatt, hogy azt a legutolsó vidéki színpadon is emlékezetes fenakadást, mely körülbelül öt jierczig tartott, szerencsére kevesen vették észre. Az igazgatóság egyébiránt nem gondolhatta, hogy e bár rendkívüli művész, többszöri ittléte után ilyen sokadalmat idézzen elő. Valóban, e tüneménynek jóval kevesb tömjényt éget a civilizált Európa, mint a mennyit megérdemel. Ama szögletesség mozdulataiban, mely valószínűleg vad ősfaja plastikailag fejletlenségének tulajdonítható, s mely, talán, mert tagjainak aránya hozza úgy, levetközhetlen sajátság, azok a tomboló apró lépések — az európai szemnek kissé visszatetszők ugyan, de e testi fajbizarrság végképi elnézést érdemelne ama legvakmerőbben remek felfogásért s kivitelért, inelylyel szavalatában, hogy úgy mondjuk, magát a természetet szólaltatja meg. Ha a szinművész feladata : megfelelőn szép formák között teljes illusiót idézni elő; akkor Aldridge oly művész, kit e feladatban Othello szerepét illetőleg legalább azok közül, kiket mi láttunk, meg sem közelíte senki, s kire elmondhatni, hogy (e szerepben) fölülmúlni lehetetlenség. — A lángelmék, minden szakmában, a katonai fővezértől kezdve a jővő zenészéig vagy költőjéig, mind a vakmerőség által tűnnek ki. Azaz, hogy ők olyasmit mernek s illetőleg tudnak kivinni, a miről az utána legelsők csak homályos sejtéssel birnak. A ki Aldridget Othellóban látja, annak teljesen meg van magyarázva, hogy a tragödia czélja a meg- rendítés, és a ki legnagyobb mértékben képes megrendítni a miveit embert, az a legnagyobb tra- gikai művész. — Ha mélyebben ereszkedhetnénk Aldridge játéka taglalásába, oda érnénk, hogy azt kellene állítnunk, mikép a megrendítés eszközeit aligha nem magasb fokra is lehetne csigázni, mint a mennyit színészeink nyelvünk s fajunk művészetének természetével megegyezőnek állítnak, vagy előadni képesek. Azonban, ha igaz e fönebbi állítás , akkor is még csak egy jövendőbeli magyar lángész titka , állítani addig, mig tettleg megmutatva nincs, igen bajos. Meglehet, hogy nekünk már benne van nyelvünkben amaz orkán, melyet minden más nép művésze az úgynevezett pathoszban fejez ki — annyi igaz, hogy valahányszor egy Rachel, Ristori, Aldridge szerepel nálunk, mindannyiszor úgy rémlik előttünk, mintha a mi tragödiai szavalásunk még föl sem volna fedezve, pedig lehetlen azt gondolnunk, hogy e dolog épen csak a mi természetünkből hiányzanék. Talán még egy vagy két lépcső Inja van ama szédítő meredeknek, melyről a ti'agödia orkánja dörög le a maga megsemmisítő erejének fenségében, siketitő menydörgésében, vakitó villámlásában. Meglehet, hogy amaz oroszláni hangerő hiányzik jeles művészeinknél , mely nélkül semmi lángész a tragödiai hősi szakma tetőpontjára nem juthat. — Mert a hősi szakmán kivül mutathatunk szerepekre, melyekben egy-két jelesünk a legnagyobb művészek színvonalán áll, és ezt annyira nem mondjuk elfogultságából, mint amennyire a fönebbieket nem mondtuk idétlen elragadtatásból. — Például Tóth József e Jagóban oly kitűnő művész, hogy jobbat kívánni sem lehet. Komlóssy Ida is dicséretet érdemel. Óhajtandó volna azonban, hogy a mellékszerepek jobban lennének betöltve, mint ma voltak. — Február 11. Próféta. Meyerbeeri nagyszerű, de már e napság unott opera, pihennie kell egy darabig, hogy, mint minden művészi szép, újra inegifjodjék a jövendő ifjú nemzedék előtt. Február 12. Yelenczei kalmár. Shakes- pearei dráma. Ira Aldridge a czimszerepet adta, és a „lakat“ czimíí bohózatban Mungo szerecsent. Hanem fájdalommal kell jelentenünk, hogy ezúttal csak öt perczczel menvén korábban, semmi módon be nem juthattunk szerény itészi székünkre, és igy e remek alakot nem láthatván, az előadásról csak mások után mondhatjuk, hogy a furor, mit a nagy művész előidézett, más természetű ugyan, de szintén igen nagy volt ezúttal is. Sokan azonban talán nem alap nélkül jegyzik meg, mikép jobb szerették volna, — ha Mungóban nem látják vala Aldridget, nem azért, mintha ő e szerepben is bámulatos művészi erőt nem fejtene ki, hanem egyszerűen csak azért, mert e vad, brutális lény sze- mélyesítése által elvesztik ama nagy illusio és kegyelet egy részét, mit Othello, Shylock s Macbeth nagyszerű alakjainak nagy képviselője iránt táplálnak. — Február 13-án Kunok. Eredeti opera. Kissé laza előadás — egyébiránt ez éjjel tartatott a szi- nészek magán dalidója. Február 14. Alarczos bál, mely, mint tudjuk, úgy hasonlít mindig az előbbiekhez, mint egyik zsömlye a másikhoz. Február 15. Othello. Aldridge harmadszori föllépte. A farsang utolja és a tömérdek bál daczára a színház teli volt. Február 16. Guzman Johanna. Verdi operája , melyben ha a balletet az ötödik helyett az első felvonásban adnák, jóval nagyobb közönség nézné meg, — igy sokan nem bírják magokat elszánni négy felvonás végig hallgatására a balletért. — (A közönség, úgy hiszszük, örömestebb látná Ördög Róbertét.)
