Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
667 szia Alexandrowna nagyasszony, köszönöm átosan a barátságot.“ . . . Lássa, galambom, ez aztán a nagyságos asszony, ez az én kedvemre való! Nem úgy, mint az itteniek, uram bocsásd! Az az igazi orosz asszonyság, istenfélő, nem nézi le a szegényt. Tartsa meg az isten sokáig erőben egészségben !“ Nadinka gondolkozva nyúlt a száraz virághoz. Llőtte is kitárult az egykori falusi élet képe. Ott — a folyam partján, a sűrű berek lábjában, áll egy zöld ablakos szürke ház __ E kis házban jött ő világra. Gyermek korában, emlékszik, sokat hallotta emlegetni a nénjét, kit minden ember szépnek mondott, s ki valóban szép is volt. Az is jut eszébe, mennyi tiszt járt hozzá, egy kivált sűrűbben, mint a többi. Egyszer csak beállitott egy nagy úr. Nénje három nap mindig sirt. A katonatiszt haragos volt, lármázott aztán elutazott, s nem került vissza többé. Aztán sok gyertya égett a templomban; a nagy ur, meg az ö nénje ott állottak az oltár előtt. Lakadalom van, úgy mondták neki. Azután nénje az idegen úrral kocsiba ült s elutaztak. Ez idő óta egyedül maradt anyjával, s csöndesen éltek. Néha- néha meglátogatták a szomszédasszonyt, az öreg Szwerbinnét, de legtöbbet otthon ültek. Volt kis báránya, kis lova, barna, fejér- tarkás tehene, volt fris levegő s mezei szabadság. Tizenkettedik évébe fordult. Oh, erre elevenen emlékszik! Őszi idő vala; a hó sűrű pelyhekben verdeste a homályos ablaküveget; minden oly szomorú színben látszott.... Ekkor anyja megbetegvék. ... Az idő mindig rosszabbá lön — anyja ágyba esett. Sokáig ápolta, ő adta neki az orvosságot, egész éjeket virasztott ágya körül. . . . Majd a tél is befoga; oly rettentő telet soha sem ért. Anyja magához hivá, fejére tette elsovány- kodott kezét, megáldá, s elkezde hörgeni. Azután a tükörre fátyolt borítottak, a szoba közepére egy asztalt vittek — az asztalon feküdt alvó anyja, merően s hidegen. Megérkezett a pap is, fekete hosszú ruhában. Koporsóba tevék a halottat, elvitték, s le- bocsáták a földbe — s a szürke házban csak a szegény gyermek maradt, ketten Szavis- nával,ki fekete kendövei köté be a fejét, s ővele minden nap templomba járt, imádkozott és sirt az uj sírnál. E gondolatra a gyermeki szeretet ki- mondhatlan érzésével tckinte Nadinka öreg dajkájára. — Te nem hagytál el engem, jó Szavis- na! — monda — Eljöttél velem Pétervárra, mikor néném ide hitt magához. Nem akartál megválni tőlem! — Oh, kedves kisasszony, de hát mit gondol, hogy is tehettem volna azt? Hát hiába lett volna oly jó hozzám a boldogult? Hát háládat.lan vagyok én? Nem, nem! akár mi bosszúság ér itt egyszer máskor — de tőled, édes jó angyalom, egy lépést sem tágítok. Aztán mivel cseréltem én föl előbbi éltemet, gondolá Nadinka. Egy rekedt szobával, hol az ablak be van fiiggönyözve, hol meg se férek. Csak a nyárilakban érzem kissé szabadabban magamat — de már most ott is mindig korlátoz madame Pointue; mindig utánam van és kiabál rám : „álljon egyenesen“ — „ne beszéljen oly nagyfel- szóval“ — „ne siessen úgy“ — „ne járjon oly lassan“ — „süsse le a szemét“ . . . Mire való mind ez ?. . . Csak már nagy is volnék mentül elébb. Néném azt Ígéri, hogy mihelyt nagy leszek, társaságba viszen. Nagyon jó mulatságnak kell ott lenni, mert néném mindig ott lakik. Színházba, bálba fogok járni, tánczolni a fiatal urakkal. Csak azt szeretném tudni, miről beszélgetnek táncz közben. Bizonyosan csupa érdekes dolgokról. . . . „Szavisna, itthon a néném?“ — Gondolom, kedves kisasszony. Csengetett, talán vendég van nála. Nadinkának nem volt szabad nénjéhez menni, mikor ennek vendége vala : de most nem tudott tovább egy helyben maradni,... madame Pointue sem vala honn! . . . Kis arcza felvidult s könnyen, mint a madár, kilebegett a szobából. A grófné pamlagán ült, a bronczos márvány kandalló előtt. Körülte asztalokon és diszpolczokon ezerféle czifra divat apróság : ó szász porczellán, malachit, legyezők, zsebkönyvek, egész nagy sereg emlék, album alakjában, Karlsbadból, Bécsböl, Párisból; csiszolt üvegek, chinai alakok, s üres iró eszközök.
