Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
f 652 A grófné előbb kaczérkodott vele egy kicsit, de miután meggyőződött állhatatos voltáról, a nélkül, hogy őt elvesztené szeme elöl, mások ellen fordítá ártatlan támadá sait. Hanem a divat-fejedelemnek valami másra, jobbra volt szüksége, nem tudván mire vélni a különös érzést, mely uralkodott benne. O, a szalonhös, ki előtt minden házas férfi remegett féltében s minden nem-házas az irigység miatt, ö, ki senkit sem szeretett, — ö, herczeg Setinow, kimondhatlan felindulással s reszketve várta ritka és pillanatnyi megjelenését egy kis leánynak, fehér ruhában, fekete köténynyel, az elmulaszt- hatlan térdbiczczenövel s az elkerülhetlen gouvernante-tal, — s úgy érezte, maga sem tudta miért, hogy annak láttára lelke nagy tehertől könnyebbedik meg. A leány, ki ama szép reggel neki feltűnt, a grófné testvére vala! Zajos vigalmak perczében maga magát kinevette a világfi ezért. De ha csüggedt, szomorú vala, ha magánosán gondolatokba inélyedett, mindig lelke elé varázsold a szende-tüneményt s körül lebegte öt kedves képe a gyermeknek,kiamazelfeledhetlen reggel őneki a természet minden szépségeit, minden égi enyhét magasztosabbá tette. Ily kettős életben csakhamar eltelt két esztendő. Titkát még csak nem is sejtette senki. Társaságban járt-kelt, mint előbb, s összetartott pajtásival. Ott hagytuk volt el, midőn Szafjew-vel meglátogatta Leoninunkat a fogházban. IV. — No pajtás, hát rajtacsíptek? — A mint látod, édes barátom, jó helyen vagyok . . . Mit csináljon az ember! Tegnap álarczos bálban voltam, s már ma elaluttam a gyakorlást. — De hát mit is keressz te álarczos bálban? Nem tartok annál unalmasabbat. Hajnalig ott ögyeleg az ember valami vén asz- szonynyal, s nem tudja, hova legyen boldogságában .... — Hanem ezért aztán, barátocskám — veté hozzá Szafjew gunynyal — talán fontos hölgytitkokba lön kegyed beavatva. — Hallod-e, Setinow, — kérdé Leonin — tagja vagy az angolhegy-társaságnak? *) — A hát; beírassalak? — Be; ha nem sajnálod. Szivesen; de mit érsz avval? Rettentő hideg van. Azon veszed észre, hogy elfagyott az ujjod, vagy valami ügyesebb úr nyakadat szegte. — Mindegy! Hanem mondd csak, kérlek, miféle vizitkártya most a divat : czí- merrel, vagy a nélkül? — Ej no, barátocskám, hisz’ az mindegy. — Azt hiszem, czímerrel, arany betűvel. Az csinosabb. Beggrow-nál csináltatni azt, úgy-e? — Annál. — Tudod mit? nem volnál szíves, ha innen kijutok, egyet lovagolni velem a Né- wa-soron? — Nem, galambom, köszönöm a hívást. Félek, meghütöm magam. — Jársz B. grófné estélyeire. — Igen. — Hát az angol követhez látogatóba? — Oda is. — Hogy juthatnék én be a testőrök közé? — Minek? — Hát .... akkor tán meghívnának az udvari bálba. — Lehet. — Mondd csak, láttad már, hogy járom én a mazurkát? — Valóban arra már nem emlékszem. — Mit gondolsz, rá vethetem a fejem egy mazurkára? Setinow elbámult Leoninra. — Mi dolog ez? Honnan ily egyszerre ez az „úrhatnám“ kedved? Tán csak nem akarsz szalonhös lenni ? — No s aztán? ha az akarnék? Hát oly valami lehetetlen az ? Nem látsz rá érdemesnek? Hisz én még arra számoltam, *) „Angol hegyeknek“ hiják azon csinált ereszkedő dombokat a Néwa partján, melyekben a péterváriaknak télen különös mulatsága telik. Faluhelyt nálunk is eleget látni, olcsóbb kiadásban, ily mulatságot. V
