Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
630 a vonások elmosása, és föleresztése. Gyakran tapasztaljuk, hogy egy hasonlatot, minő a lélek és tenger, vagy a kedély állapot és az ég hasonlata, egész egy költeménynyé nyújt ki. Az ilyet a jelesebb költők egy vagy két sorban tudják kifejezni, a hasonlatot csak eszköznek, s nem a költészet vagy költői mű czéljának tekintvén. — Továbbá nagy kedve telik költőnőnek abban, hogy valamely igen tetsző jeles költemény egy-két strophájára „viszhang“-ot *) Írjon. E „viszhang“ abból áll, hogy a felvett idegen sorokat rendre saját stropháinak zársoraiként használja. A mi Aranynál, Petőfinél négy sor, abból nála ugyan annyi hosszú stropha kerekedik; a mi az eredeti költőnél erőtelje'sen fejezett ki egy hangulatot, itt elgyengűl s más hangulattá lesz. Tudjuk, hogy a fiatal költők más költőkből iigyekeznek többnyire hangulatot kölcsönözni; — de épen a hangulat az, mit legkevésbbé lehet mástól venni át, épen ez az, a minek csak akkor vau hatása, ha közvetlen, egyéni. Tudjuk, hogy a zongora művészek gyakran készitnek variatiókat egy-egy nagy művész eszméi nyomán; de megvalljuk, nem vagyunk annyira jártasak a zenében, hogy e téren a művészet és mesterség felett határpert mernénk kezdeni. A nevezett „viszhang“-okról egyszerűbben is kifejezhetem a benyomást, melyet rám tevének nemcsak a hangulat, hanem alakítás dolgában. Oly forma meddő gyakorlatnak tetszik nekem ez eljárás, mint az, mikor azon kezdenők a festészetet, hogy a jól körvonalozott és árnyalt metsz- vényt felhígított színekkel töltenék be. Továbbá ódaszerű és másnemű kisebb nagyobb dalaiban szerzőnőnek gyakran találunk közhelyeket, melyek, épen mivel sokat használták, elhagyák szi- nöket sőt eredeti formájokat is s nem nagy értékűek a költészetben. Gyakran találunk pongyolaságot is; mert a ruha akkor legbővebb, mikor nincs alatta test. — Megjegyeztük már, hogy szerzőnő szeret a határozatlanságig nem positiv érzelmekbe csapongani, s csodálkoznunk nem lehet, hogy képzelete sem igen alkothat megfoghatóbb képeket. Természetes, hogy az abstract belső életnek abstract nyilatkozatait találjuk, hogy képes és tömör költői nyelv nem igqp kereshető,a hol a költői eszme igen elvont, igen csekély, vagy igen határozatlan. Ha szerzőnőnek csak azon igen kedvelt kifejezéseit tekintjük is, minők „üdv-csillag“ (394 1.), „végzetnehéz“ (319 1.), „üdvszerelem“ „bú-fénylő emlék“ (467 1.), s valahol, úgy emlékszem, vagy ha nem jól emlékszem, igen valószinii, hogy a „bú-üdv“ is előfordul. Az ilyesek gyakoriak e kötetben. Az ily szórakás egészen német eredetű; —- de nem eredete ellen teszünk kifogást, hanem költői szempontból. Üdv-szerelem pl. azon kivűl, hogy nem azt teszi magyarul, a mit a szerzőnő ért alatta, t. i. üdvös, vagy üdvözítő szerelmet, hanem az üdvnek, vagy üdvözülésnek szerel*) Ugy-nevezett glossát. mét, ez, valamint a bú-üdv, két oly abstractióból összetett valami, melyek minél jobban halmoztat- nak, annál inkább metaphysikai körülírássá válnak, holott a költő épen ellenkezőleg nem determinálni akar, hanem képet adni. Maga a német, melynek nyelve oly hajlékony az összetételekre, hogy már alig van oly ellenmondó két-három szó, melyet össze ne ragasztana, minél inkább hégelivé teszi a költői nyelvet, annál kevésbbé lesz költői nyelve. A fenebb felhozott nehány példa is mutatja a két hibát : egyik, hogy határozatlan abstractió- kat, másik hogy néha nem érthető eszmét foglalnak magokban az ilynemű germanismusok. Az eszme határozatlansága, vagy ellenmondása, feltűnő bennük. Az oly sorok, minőkkel a „B. Eötvös Józsefhez“ irt óda végződik, nemcsak hogy megfogható képet nem adnak, hanem a legügyesebb commen- tatorok is nehezen igazodnának el rajta. Ez óda szerint csupán a szerelem örökkévaló az ember kebelén, „S ha fénye költészetben megtörődik, A költő-névre istenség szövődik.11 Nemcsak a merő elhalványodásig elvont az utóbbi sor, hanem magából a gondolat testéből is, ha volt, határozatlan pára lett. A gondolat határozatlanságából foly, hogy a compositió és eszmemenet is néha igen szabálytalan. Sok példát idézhetnénk, de elég legyen egy rövid vers. (405 1.) Az első strophában két lélek úgy találkozik, mint két meteor, mely vagy ösz- szeölelkezik, vagy feldúlja egymást. Ám legyen! De a második versszakban sem egyik sem másik meg nem történik, mert ime az egyik lélek ismeretlen nap, s a másiknak sötét óceánján egy szebb világot alkot. Még ez is megmagyarázható Laplace és Humboldt képzeletével; de ki magyarázza meg, hogyan következik utána : „És most, hogy olyan olyan messze vagy, Az új világ ismét sötét leszen, És most bevallom, és bevallhatom, Szeretnék egyszer sirni, sirni kebleden.“ Midőn ezt leirám, újra megnéztem, vajon a 405-ik lap után a 406-ik következik-e, s vajon a harmadik versszak valóban ez utóbbin áll-e? s — bár csalódtam volna! — csakugyan azon renddel állanak egymásután, a mily renddel elmondám. A képek és eszmék sok Ízben tapasztalt zavarán kivűl látjuk uj lyránk sőt uj dráma- és be- szélyirodalmunk egy nagy hibáját is feltünedezni, mely szerint az emberi érzelmek egyszerű és természetes kifejezése helyett, mondhatni, érzelmi paradoxonokba tévedünk, melyek olykor elmések lehetnek , csakhogy nem érezhettük. Az „Áldás reád!“ czimtí vers (242 1.) igy végződik : „De bár nem adsz te csak halált nekem, Oh, boldog, százszor boldog e halál! Áldás reád!
