Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz

631

A lét legfőbb üdvét így élvezem,

S ha mostan csöndes éltet nyújtanál,

Üdvöm sírján átkoznám az imát :

Áldás reád !“

Ha egyébnek mind tudnánk is határozott értelmet adni, a legnagyobb emberi sympathia sem képes beleérezni magát ily lelkiállapotba, melyben valakit annyira szeretünk, hogy halálunkért is csak áldjuk őt, s még is az életet, azt a csöndes (s miért csöndes ?) életet, — nem fogadjuk el tőle, sőt még az „Áldás reád“ imát is megátkoznék, ha az a valaki csöndes életet adna (nem tudjuk ugyan, nyújtanál anyi-e mint hosszan folytatnál, vagy vele engem kínálnál, vagy pedig annyi mint adnál nekem).

Vannak szerzőnőnek sikerültebb dalai, melyekben a hangulat tisztább, a lélekállapot s a gondolatmenet világosabb. Azon dalai ezek, melyek positiv érzelmeket foglalnak magokban. E kötetben legsikerültebb az, mely 434-ik lapon áll, mely kiválik s mintegy elüt a többi közül. A mi szerzőnőnél ritkaság, van benne bizonyos fokozatosság s bevégzettség; mert különben még sonet- te kisérletei sem a végén csattannak, sőt igen gyakran a vége leggyengébb költeménye. Itt másként van. A végén szebb e költemény. Az eszme egyszerű és természetes, s a kifejezés is szabato- sabb, a nyelv is jobb. íme a két első versszak e Hiinfyre emlékeztető dalból :

Éjjel nappal téged látlak,

Rólad szólnak minden álmák,

Merre járok, merre kelek,

Mindenütt csak téged lellek Kedvesem!

Minden hang neved kiáltja,

Szemem mindig képed látja,

S bárha sírok, bár mosolygok.

Mindig, mindig rád gondolok Kedvesem!

Még jó a 3-dik versszak is :

Minden csillag fenn az égen Szerelmed egy fénye nékem;

Lelkemet elönti vágygyal,

Édes, szomju kívánsággal Kedvesem!

De már rósz képet foglal magában a 4-dik szak :

Minden rózsa illatárja Nékem szavad büvarázsa,

Fülemilék dalolása,

Szerelmednek vallomása Kedvesem!

Igen szép azonban a következő :

Minden szó, mit ajkad ejtett,

Bennem egy-egy dalt felejtett,

S szemed minden tekintése,

Közel üdvök hirdetése Kedvesem!

Legszebb pedig a bevégzés :

S most, hogy lelked él szivemben, Mennyország nyílt kebelemben,

Udvözültem benne régen,

Mert szerelmed ez az éden,

Kedvesem !

Az 4-ik versszak két első sorát kivéve, melyben ismét mutatkozik a költönő azon hibája, hogy a hangot az illathoz hasonlitja, és hogy bűv-va- rázs-féle elvont eszmével köti össze a különböző érzékek tárgyait, a többi oly kedves, a mily egyszerű. Ily minden nagy szavak, erőltetett hasonlatok és érzelmek, hiányos eszmék nélküli kis vers nagyob becsű, mint az, melyben isten lehelletéböl lett a Reményi hegedűje !

Számos megjegyzést tehetnék még a technikára ; mert sok helyen igen hibás a rhythmus, néhol több, néhol kevesebb szótagú sor is fordul elő, mint kellene; a hangzat sokszor nehézkes, s a mi több, felette sok a germanismus a nyelvben, minő a „névtelen iszony“ e helyett „kimondhatatlan“ vagy hallatlan; „át meg át“ (durch und durch); a helytelen, magyartalan szórakásuak is, természetes, igen sok példáit hozhatnék fel. Habár mutatja mindez, hogy költönőnek felette sok tanulni valója van még a versformák, a rím és rhythmus, s a nyelv és különösen a magyar nyelv dolgában, a fő hibát magában a tárgyban, a gondolatokban keresem.

A talpra esett gondolat, az őszinte s valódi érzelem, a fenyítéket ismerő képzelet teszi művészetté a poesist : ezek nélkül csak mesterség, még ha a technica magas fokán áll is tökélynek. Csupán az egészséges eszmék és érzelmek által válik a költészet fontos tényezővé a nemzetek műveltség történetében.

Bajos volna a költők számára szabályt készít- ni arra nézve, hogy megbírálhassák, melyik az ép kézláb, melyik az élhetetlen eszme, mi az eredetiség s mi a bizarrság, mi a valódi és mi képzelt érzelem, mi az átérzés és mi a szeszély ? Hol van mindezek határvonala ? Minden költő maga döntheti el ezt, már tárgya választásában. Szabályt adni erre nézve fölösleges is. Lyránk mostani állapotjában elég azt kiemelnünk, hogy már a tárgy maga eldönti igen gyakran a költemény sorsát. Vannak felszeg gondolatok, gyenge kedélyhangulatok, bizarr vagy homályos ötletek, melyek nem érdemlik meg a feldolgozást. Vannak eszmék, melyek csirájokban épek, de nem engedünk nekik időt, hogy erősekké fejlődjenek, s ezt találom főbajnak költészetünkben, mi alá nem értek egy két fényes kivételt. Berzsenyi egyik legnagyobb lyrai költőnk, ki nem volt szegény eszmékben s még magasztos eszmékben sem, kinek mély érzelme a legvalódibb pengésű hangot adja, s minden tekintetben egyik leghivatottabb költőnk, s mégis ezen véleménynyel volt : „Jó verset Írni nagy munkát, nagy erőlködést (erőfeszitést) kiván. A ki egy ódán hét számra dolgozni nem tud, az poéta soha sem lesz. A mely vers hamar készül, rövid életű az, mint a Varga Péter bocskora.“

Tudjuk, hogy vannak szerencsés talentumok, kiknek látszólag csak játék a versköltés, s sokan ilyennek tartják Petőfit. De tudjuk, hogy Petőfi,

! ki hajlandó volt minden sugallatnak engedni, egy-