Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 6-os doboz
586 öszvefonván karjait a megijedés kipihenése után, boldog mosolyt engedett tévedezni ajkain, s mig meggyőződése szerint-büszke gyönyörrel akará elhitetni magával, hogy öt mily sebesen röpítik talán épen a falu legjobb lovai, egy uj adónem tervezetéről gondolkozott. Ez édes álmodozásokból a legkeseriibb csalódás ébreszté föl. Ugyanis a Bogár és Bársony nemes heve egy negyed órai lelkesülés után teljesen megbicsaklott, a legkét- ségbeejtöbb, legunalmasabb lassúság fogá el őket egy szerre, mintha lábaikat megbabonázta volna valaki . . . Zaják uram ugyan eszközt fordítva igyekezett őket teljes eltökéltséggel visszababo- názni, s egy párszor meglátogatva véletlenül a félelmesen tisztelt pasazsér magos fehér kalapját is, sóhajtva meg kelle magát adnia azon keserű sorsnak, mely vég- zetszerüségében kínzó átokul nehezült kebelére. Csihi puhi Bogár, Csihipuhi Bársony!.. mindez nem használt semmit. . . Ringatósy ur sziszegett fojtott türelmetlenségében s boszusan mormogá magában.. Hát hogy ne kellene még jobban megadóztatni ily elvetemült népet, mely se az iparkodásra se a lótenyésztésre nem fordit semmi gondot. Mikor már nem állhatta tovább jó lélekkel, mikor már feszengései, sohajtozásai nem használtak semmit, türelmetlen boszú- sággal kiáltott reá szegény Zaják szomszédra, kit e kiáltás egyszerre majd a kétség- beesés szélére taszitott . . . — Jerünk atyafi . . . Jerünk! . . . Zaják uram izzadt, mintha a kriminál törvényszék előtt állana, vagy pedig hagyaték százalékért exequálnák .. . s megint oda puhintott, még az „Uram segits“-et is elmondta . . . utoljára már nemcsak karja is elfáradt, hanem valósággal belebetegedett. A halál verejték is verte már ... de az mind nem használt semmit : Bogár és Bársony nem újítottak, mint egy rósz fúvó összeesett oldaluk szegényeknek, s a mint csontváz alakzatukra nézett az ember, szinte félve várta, mikor fognak összeomlani. Zaják szomszéd szemére húzta kalapját, hogy a világ ne lássa szégyenét . . . Csak néha pislantott fel a kalap alól, azt lesni, azt nézni, ha vajon messze van-e még a torony. Bogár és Bársony pedig ziháltak erősen, mint egy szelelö rosta, s a jámborok tik- kadt, erőtlen tagjairól csörgött a viz a nagy homokra . . . Ringatósy cs. adófelügyelö ur, mint egy dalt komponáló zongora mester, mormogott magában, mely mormogás bátran beülhetett volna egy operában duzzogó áriának . . . Tudta jól, érezte jól szegény Zaják szomszéd, tudta jól, hogy ez mind egy-egy szemrehányás, mely öt illeti, s egy-egy bicska szúrás volt mindenik az ö szivének . . . Ringatósy cs. adófelügyelö ur pedig már minden fortélyát elővette, dicsérgette is már a lovakat, a jó abrakot is emlegette, lelkesült Zaják szomszéd kocsiskodási ügyességén; — csütörtököt adott minden lövése, nem használt misem, — Bogárt és Bársonyt csak a gyönge pára s a megtört erő gépies ösztöne mozgatta. Zaják szomszéd ezek után, mikor már maga is megsokallta a keserűséget, nagyot sóhajtott, és reszkető hangon szólott hátra, szavait egy bizonyos félő nemével fátyolozván az izgatottságnak. Nagyon ostoba és épen nem oda illő volt a mit mondott és kis híja volt, hogy Ringatósy cs. adófelügyelö ur el nem nevette magát . . . Azt mondá tudnillik hogy : — Hej pedig nagyon jó lovak ám ezek, nagyságos uram! Ringatósy cs. adófelügyelő ur erre nem tudott válaszolni fennhangon, csak úgy magában felelt, n elyet ha Zaják szomszéd képes lett volna értelmezni, nem köszönt volna meg . . . Itt bekövetkezett ismét egy óranegyedes kínzó pauza. Ismét Zaják szomszéd tőré meg a csendet, és pedig azért, mert lelkében meg volt fogamzva az a gondolat, hogy törik-szakad, de most sorsának el kell válnia, kezében van az alkalom, mely öt az emberek legbol- dogabbikává teszi, csak meg kell ragadnia. Hej uram! nagy az én bajom . . . Ringatósy ur kedélyesen kiváncsi képet mutatott . . . — Azt látom! . . . felelt némi kis cse pösséggel . . .
