Kánonjog 17. (2015)
JOGGYAKORLAT - A Rota Romana Apostoli Bíróságénak perdöntő ítélete a kánoni forma hiánya miatt indított semmisségi perben (ford. Szotyori-Nagy Ágnes)
Joggyakorlat 91 9. Habár a Piusz-Benedek-féle törvénykönyv jogában a saját alárendelteknél való közreműködésre szóló felhatalmazás gyakorlása nem korlátozódott a plébánia vagy az egyházmegye területére, mégis a szoros értelemben vett személyi plébánosok, azaz akik bizonyos és meghatározott személyek fölé lettek kijelölve, „csak azoknak a házasságánál, de annál bárhol érvényesen” közreműködhettek. Amit megszüntetett a Szent Zsinati Kongregáció 1908. február 1 -i válaszának VII. pontja és a 262. kán., valamint a 451. kán. 3.§-a. Az érv pedig ez volt: „a szoros értelemben vett személyi plébánosok egyenesen és közvetlenül a személyek és nem terület felett bírnak joghatósággal; ennélfogva könnyen érthető miért tudnak azoknak a házasságánál bárhol érvényesen közreműködni.” (Cappello, F.M., Tractatus canonico-moralis de Sacramentis, V: De matrimonio, Roma 1961.7 600). „A személyi plébánosokkal kapcsolatos joghézag” létezett, ti. hogy „milyen korlátok között közreműködhettek a személyi plébánosok a házasságoknál?” Aminek a kitöltésére javasolták, hogy a személyi plébános a hivatal erejénél fogva csak azoknak a házasságánál közreműködhessen érvényesen, amelyek közül valamelyik az ő alárendeltje, és tehát: „1. ha a plébános joghatóságát minden területi korlátozás nélkül írják körül, mindenütt; 2. ha a plébános joghatósága területileg meghatározott, csak az ő területe határain belül (Communicationes 8 [1976] 39) közreműködik érvényesen. Ennélfogva az új törvény szerint az ordinárius és a személyi plébános hivatalánál fogva csak azoknak a házasságánál közreműködik érvényesen az illetékessége határain belül, akik közül legalább az egyik az ő alárendeltje (CIC [1917] 1110. kán.). 10. Mivel a kánoni törvény nem csak a közreműködésre szóló rendes felhatalmazásról rendelkezik, hanem a megbízotti felhatalmazásról is (CIC [1917] 1094. kán.; CIC 1108. kán. 1 .§), a régi Kódex idején vita volt ezen felhatalmazás jogi természetéről, különösképpen pedig annak joghatósági természetéről. Bizonyos vélemény azt tartotta, a házassági közreműködés valódi, önkéntes joghatósági cselekmény. Ugyanazon vélemény szerint ugyanis a házasságnál közreműködő nem úgy jár el mint egyszerű, tekintéllyel felruházható, vagy minősített tanú, csak passzívan szerepelve, ahogy a tridenti jog előírta, hanem az Egyház nevében cselekvőén jár el, úgy, hogy a közreműködés ezt a házassági beleegyezést jogi hatások kiváltására alkalmassá teszi. De a közös doktrína és a joggyakorlat úgy tartotta, hogy „a közreműködéshez való jog” nem joghatósági cselekmény, mivel sem a Ne Temere határozat, sem a Kódex nem változtatta meg a közreműködés cselekményének a természetét, „ami ennél fogva mindig egy olyan cselekmény, amit minősített tanú hajt végre”, még ha a házasságnál való közreműködésre szóló felhatalmazást „hatalomnak nevezik is, nem hatalom a szó szoros és sajátos értelmében; legkevésbé tehát joghatósági hatalom” (BENDER, L., Forma iuridica, 29-30). Amiért a házassági közreműködést minősített, vagyis tekintéllyel felruházható minősített tanú feladata gyakorlásának mondták és most is így mondják, azaz
