Kánonjog 12. (2010)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - I. rész
A BŰN ÉS A BŰNCSELEKMÉNY 27 szetes ész(szerüség), végül a népek jogának törvénye. De mivel az emberek bűntettei és bűnei (delicta et peccata) megsokasodtak és megnövekedtek a földön, törvényt kellett adni a népnek, mely irányítsa, és így adatott a mózesi törvény”35. Ebben a szemléletben a Teremtő akaratából a természetben rejlő törvényszerűségek (és a kinyilatkoztatás) szervesen vezetnek mind az erkölcs, mind az emberi (világi és egyházi) törvények kikristályosodásához. így az áthágás tényében is az elsődleges elem a törvényszegés, nem pedig az, hogy mely normarendszer megsértéséről van szó, hiszen azok alapvetően összefüggnek egymással. A gyóntatás rendjének fejlődése és a kánonjog tudományos művelése azt eredményezte, hogy a XII. század végétől a büntetőjogról és így a bűncselekményekről is az egyházjogi gyűjtemények más könyvekben tárgyaltak, mint a bűn, a bűn- bánat szentsége és a vezeklés problémáiról. Ezzel tudományos rendszertani szinten is elkülönült egymástól a bűn és a bűncselekmény kezelése36. Méltán állapíthatjuk meg, hogy a vezeklés fokozatosan elvált az egyházi büntetéstől, tért nyert a büntetés monopóliuma - egyházi ügyekben az egyházi hatóság részéről —, szemben a gyóntatok és a penitenciárius presbiterek tevékenységével, mely nem a szorosan vett büntetőjog területén zajlott. Fokozatosan elteqedt a büntetőjogi törvényesség elve, vagyis a nullum crimen sine lege, sőt a XIX-XX. században bizonyos értelemben a nullum crimen sine lege poenali szabálya, amely szerint előzetes (büntető) törvény (vagy büntető parancs) nélkül büntetést kiszabni nem lehet. Ebben az értelemben már a XII. század előtt jelentkeztek a módszertanilag önálló egyházi büntetőjog egyes vonásai, azonban a kánoni büntetőjog csupán a XII-XIII. századi egyházi jogtudomány tevékenysége nyomán vált tudományos igénnyel kidolgozott, önálló rendszerré. A IX. Gergely dekretális gyűjteményét összeállító Penaforti Rajmund éppen ezért nem a gyűjtemény V. könyvének magyarázata keretében szól a gyóntatói problémákról, hanem külön müvet szentel ennek a kérdésnek37. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bűnök és általában az emberi cselekedetek erkölcsi minősítésében a gyóntatói kézikönyvek ne használnák a római és a kánoni jogban kifejlődött fogalmakat és technikákat. Ezek a kézikönyvek különösen is népszerűvé és szükségessé váltak azután, hogy a IV. Lateráni Zsinat (1215) elrendelte az évi szentgyónás kötelezettségét. A gyóntatói kézikönyvek műfajának további fejlődése előkészítője annak a fordulatnak, amelynek keretében az erkölcsteológia az újkor elejére, az egyházjog keretéből kiválva önálló tudományággá alakul. Egyes igen elterjedt gyóntatói summák, legalább is címükben, szerkezeti felépítésükben nem annyira a bűn fogalmát állítják középpontba, hanem inkább az erényekről és a szokássá rögzült bűnös magatartásokról (vitium) szólnak, így gyakran a De vitiis et virtutibus feliratot vagy műfajmegjelölést viselik. E típus egyik legelterjedtebb és 35 Uo. Proemium, nr. 6, ed. cit. föl. 2va: „Sic tempore ante legem mosaicam fuerunt tres leges, scilicet naturalis communis, item naturalis rationalis, que nihil aliud videtur quam naturalis ratio, item iuris gentium. Sed delictis et peccatis hominum multiplicatis et augmentatis super terram necesse fuit populo dare legem qua regeretur, sicque data fuit lex mosaica”. 36 Vö. KÉRY, L., Gottesfurcht und irdische Strafe, Wien 2006. ' Summa de paentitentia, ed. OCHOA, X — DIEZ, A., Roma 1976.
