Kánonjog 12. (2010)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: A bűn és a bűncselekmény - Két alapvető fogalom viszonya az egyházi jog tükrében - I. rész
A BŰN ÉS A BŰNCSELEKMÉNY 21 zésnek két értelme van: az egyik, amit az ember tesz, a másik, amit elszenved. Amit tesz, az a bűn (peccatum), amit elszenved, az a büntetés (poena)”'0. Mindezekből a fejtegetésekből egyértelmű, hogy Izidornál a bűn és a bűncselekmény aszerint még nem különbözik, hogy mely normarendszer megsértését valósítja meg, sőt külső jelleg vagy súlyosság szerint sem állapítható meg világos eltérés a két fogalom között. 2. A középkori fejlődés Az objektív és általános bűnfogalom kiegészítéseképpen Petrus Abaelardus a bűn konkrét és szubjektív vonását állítja előtérbe. A külső cselekedethez képest fontosabbnak tekinti az elkövető szándékának alakulását. Bár az objektív értékrendet nem tagadja, azt hangsúlyozza, hogy csak az a bűn, ami a lelkiismeret ellen van11. Mivel pedig Abaelardus a bűn szubjektív elemeit egyoldalúan hangsúlyozza, az áteredő bűn bünjellegét nem képes megérteni10 * 12. Látnunk kell azonban, hogy az egyoldalú, szubjektív megközelítés, mely csak a lelkiismerettel ellenkező cselekedetet minősíti bűnnek, más kritériumot pedig nem fogad el, túlzottan formalista, és eltér a keresztény hagyomány fő áramlatától. A bűnben ugyanis egyszerre van jelen a szabad emberi döntés, illetve cselekvés, meg a törvényszegés, a norma megsértése. Tehát a konkrét bűnnek is van anyagi vagy objektív, és alanyi vagy szubjektív összetevője. Éppen ezért a lelkiismeret is csupán mint a cselekvés közvetlen szabálya vagy útmutatója kap szerepet, de nem mint a cselekvés egyetlen és végső szabálya. Hiszen az erkölcsi cselekvés végső szabálya Isten akarata, Isten törvénye, amelynek alkalmazására, pontosítására a konkrét helyzetekben a törvényes egyházi és világi hatóság is jogosult. Tehát az emberi törvény is, amennyiben összhangban van az Isten törvényével, vagyis a természetes törvénnyel (a Iex naturalis-sza\), és a kinyilatkoztatásból megismerhető, tételes isteni törvénnyel (a lex divina positivával), akkor erkölcsileg, lelkiismeretben is kötelez. Éppen ezért a lelkiismeret tartalma nem tetszőleges, hanem ismerünk jól informált és tévesen informált, vagy egyszerűen téves lelki ismeretet. A helyes lelkiismeret azokat a tetteket, szavakat, szándékokat fogja jónak tekinteni, amelyek objektíve, ténylegesen is azok. A téves lelkiismeret azonban az objektíve súlyosan helytelen cselekedetet is jónak tüntetheti fel. Aki téves lelkiismeretét követi, ha meggyőződése őszinte, nyilván kevésbé súlyosan vétkezik, mint aki helyes lelkiismerete szavát hallgattatja el, és azzal ellentétes tetteket végez. Ámde ettől a téves lelkiismeretet követő ember konkrét cselekedete még nem válik jóvá. Petrus Lombardus a XII. században bölcsen hangsúlyozza, hogy a tényleges bűnnel egyfajta bűnösség jár együtt, a bűn következménye a bűnös állapot (reatus), vagyis a bűnért járó büntetés elviselésének kötelezettsége. A bűnös állapot egyben azt jelenti, hogy zavar keletkezett Istenhez fűződő kapcsolatunkban. A bűnről szóló korai skolasztikus elméletek első, kifejezett összefoglalását éppen10 Etym. V, 27, 1: ed. cit. 530. " PETRUS Abaelardus, Ethica seu Scito teipsum, 2.3.6.13.15; vö. GERWrNG, M., Sünde II, Patristik und Mittelalter, in RITTER, J. - GRÜNDER, K. (Hrsg.), Historisches Wörterbuch der Philosophie, X, Basel 1998. 602. 12 Vö. uo.
