Kánonjog 9. (2007)
KÖNYVSZEMLE
Könyvszemle 145 Erdő Péter, bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek tanulmánya a középkori kánonjogi kódexek magyarországi használatát igyekszik vázolni, elsődlegesen a megmaradt kódextöredékek elemzésével (Codici medievali di diritto canonico, 11-31). A Szerző külön hangsúlyt helyez a késő középkori magyarországi szinodális könyvek bemutatására. Mint az ismeretes, a magyarországi középkori kódexállomány felvázolásának általános nehézsége, a fennmaradt kötetek vagy töredékek possessor és proveniencia meghatározása. A hazai egyházfegyelem XII. századi bemutatása a tárgya Szuromi professzor első tanulmányának (Les Synodes d’Esztergom et les collectiones canonique en Hongrie au XIIe siècle, 32-46). Az elemzés újdonsága, hogy egyértelműen a Decretum Burchardi Wormatiensis-t nevezi meg a Szerző a korai magyar zsinatok kánonjogi kézikönyvéül. Ezt követi két kiemelkedő XI. századi kánonjogi gyűjtemény paleográfiai elemzése, szintén Szuromi tollából, melyek a Collectio Anselmi Lucensis-re és Chartres-i Ivó munkáira térnek ki. Az előbbi felfogható az anzelmi gyűjtemény elmúlt öt évben végzett szövegkritikai vizsgálata összegzésének (Anselm of Lucca as a Canonist, 47-64), az utóbbi pedig egy edinburgh-i és egy brüsszeli kéziraton keresztül vet fel kérdéseket a hagyományosan három egymáshoz hasonló Ivo-nak tulajdonított kánonjogi kollekció kapcsán (vö. Decretum, Panormia, Tripartita) [A 12th century pastoral pocket book, 65-96]. Míg Luccai Szent Anzelm gyűjteményével kapcsolatban kirajzolódik, annak a székesegyházi oktatásban betöltött szerepe, úgy Ivó kéziratai inkább egy gyűjtemény különböző területeken és célra használt, és eközben kiegészített változatainak tűnnek. José Miguel Viejo- Ximéneznek a Decretum Gratiani keletkezésével foglalkozó tanulmánya, illeszkedik az Instituto de Derecho Europeo Clásico keretében eddig végzett Gratianus kutatás irányvonalába (La composizione dei Decreto di Graziano, 97-169). A Szerző a jelen munkájával továbbfejleszti azokat az érveket, melyek a sankt gallen-i kézirat szövegváltozatának ősi volta mellett szólnak, és kifejtésre kerültek a 2004. augusztusában megrendezett Középkori Kánonjogi Világkongresszuson. Orazio Condorelli írása a Decretum Gratiani-hoz kötődő tudománytörténeti kérdéseket válaszol meg (II Decretum Gratiani e il suo uso [sec. XII-XV], 170-206). Elsődlegesen Gratianus, valamint tanítványi körének módszerét vizsgálja, továbbá a Decretum Gratiani-hoz kapcsolódó glossza és summa-irodalmat. Anne Duggan professzor asszony első tanulmányában szintén Gratianus módszerét elemzi, néhány olyan Pseudo-Isidorus-ra visszamenő szövegrészlet kapcsán, amit dictumai tanúsága szerint félre értett a Mester (Problems of Authority and Interpretation in Gratian’s Decretum, 207-235). Második munkájában a Szentföld, illetve Skandinávia területének kánonjogi viszonyait mutatja be, különös tekintettel az egyházi jog földrajzi és társadalmi viszonyok szerinti rugalmasságára (Canon Law in New Environments, 236-262). Körmendy Kinga a kánonjog középkori oktatásának a magyarországi kéziratos forrásait vizsgálja az Osztrák Nemzeti Könyvtárban fellelhető kéziratok alapján (Handschriften aus dem Bestand vor 1543 der Kathedralbibliothek Esztergom in der ÖNB, 263-274). Munkájából nemcsak az tűnik ki, hogy miképpen készítették könyvmásolataikat az itáliai egyetemek magyar hallgatói, hanem rávilágít arra is, hogy a korabeli
