Kánonjog 8. (2006)
TANULMÁNYOK - Szuromi Szabolcs Anzelm: Az egyházjogi források feldolgozásának szempontjai
64 SzuROMi Szabolcs Anzelm egy majdani szövegfeldolgozásnak. A digitális formájú reprodukció elemzésénél is mindig szem előtt kell tartanunk az eredeti kéziratok kapcsán vázolt elveket. IV. A FORRÁSKIADVÁNYOK ÉRTÉKE: A DIPLOMATIKAI ÉS A KRITIKAI KIADÁS JELLEGZETESSÉGEI A forrásokat felhasználó személy legtöbbször nem közvetlenül az eredeti szöveggel dolgozik, hanem valamilyen szempont alapján elkészített nyomtatott változattal. Ezek megjelenhetnek történelmi igényű gyűjteményekben, nem hivatalos átiratban, vagy hivatalosan kiadott formában. Amennyiben egy ilyen kiadvány egyetlen kézirat alapján közli az eredeti kézirat szövegét, esetleg egy - két verzióra való minimális utalással, diplomatikai kiadásnak nevezzük. A kifejezés is tükrözi, hogy ide soroljuk az oklevelek kiadásait, mivel azok eredetileg minimális egy - két példányban készültek, így a szövegen végzett korrekció ezek, illetve esetleg az oklevelet kiállító, vagy fogadó hatóság regiszterében lévő információk alapján lehetséges. Jelentősebb a probléma más kéziratok diplomatikai kiadásával. A XIX. század második feléig olyan esetekben is az egy - két kézirat alapján történő publikálást használták a szerkesztők és a kiadók, amikor egyértelmű volt a szöveg akár évszázadokon keresztül történő széleskörű használata, melynek eredményeként számos szövegtanú maradt fenn apróbb vagy jelentékenyebb különbségekkel. Ilyenek voltak elsősorban a kánonjogi gyűjtemények régi kiadásai és különösképpen az egyes zsinatok anyagát feldolgozó összeállítások. Ezek a diplomatikai formában közölt szövegek gyakran nem a legjobb szövegtanú alapján készültek, így komoly nehézségek, félreértések és félreértelmezések forrásai lehetnek. Amennyiben az összeállító éppen a legjobb, vagy legalábbis elég jó, szövegtanút dolgozta fel, úgy továbbra is meglehetősen biztos alapja lehet a jogszabály tartalma, a jogalkotó szándéka, és a kérdéses jogi helyzet vizsgálatának. Ám abban az esetben, ha a szöveg romlott formában tartalmazza az eredeti forrást, sót számos átírási bizonytalanságot is hordoz, úgy pusztán hozzávetőleges tájékoztatást nyújthat. Ennek a problémának a kiküszöbölésére szükség van minél több kézirat felkutatására, hogy a bennük szereplő tartalmat összehasonlítva korrigálni lehessen a közlésre kiválasztott kézirat elírásait és a rövidítés rendszerének feloldásakor keletkezett szövegromlásokat. A forrásokat több kézirat alapján, kritikai apparátussal ellátó és javító módszer eszmei alapjai a XIX. századi pozitivista gondolkodásmódban fedezhetők fel. Közismert, hogy már a XVII. században jelentős fejlődésnek indul az irodalom- történeti módszer alkalmazása, és ennek köszönhetően megjelennek a klasszikus forrásfeldolgozó müvek prototípusai. Ezek közül itt csak JOHANNES BOLLAND (1665), vagy JEAN MABILLON (1707) tevékenységére utalunk. Ám az összehasonlító forráskritikán nyugvó szövegkritikai elvek egyházi forrásokra való alkalmazása közvetlenül a pozitivista irodalomkritika eszméjére vezethető vissza.57 57 Lexikon für Theologie und Kirche,2 8. 932-933.
