Kánonjog 8. (2006)
TANULMÁNYOK - Szuromi Szabolcs Anzelm: Az egyházjogi források feldolgozásának szempontjai
AZ EGYHÁZJOGI FORRÁSOK FELDOLGOZÁSÁNAK SZEMPONTJAI 51 Corpus iuris canonici-nek nevezett jogszabály-együttes hatékony alkalmazását és értelmezését, alapvetően 1917-ig, a jogértelmezésben pedig lényegében 1983-ig. A kánonjogi anyag fő jellegzetességei közé tartozik tehát, keletkezési idejétől függetlenül, a szakramentalitás.6 Sőt a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű Egyházról szóló dogmatikus konstitúció előszavában újra megjelenik a sacramentum unitatis patrisztikus korból származó (vő. Szent Ciprián) egyháziam kifejezés: „Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését.” Az Egyház tehát jelenlétével és tevékenységével, mint maga Krisztus, megszenteli a világot, amelynek eszközei a Krisztus által alapított szentségek. A Szentírás, a Tradíció, a szentségek, a tanítói küldetés és a megszentelés egyéb formái olyan alapadottságai az Egyháznak, melyek lényegileg meghatározzák annak működését és cselekvését. Ez a fő törekvés, amely egyben az Egyház tevékenységének végső horizontjára utal, határozza meg minden egyházi hivatal működését, amelyet a jelenleg hatályos Egyházi Törvénykönyv utolsó kánonjában (1752. kán.) így fogalmaz meg: „(...) a lelkek üdvösségének az egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie. ”7 így válik érthetővé a kánonjog másik alap sajátossága, a rugalmasság, amely az általánosan érvényes normák és elvek mellett körültekintő figyelmet szentel az egyedi eset sajátos emberi és lelki vonatkozásainak. Valójában ez a tulajdonság eredményezte a kánoni előírások és egyedi döntések következtében megszülető egyházi szabályok színes és változatos szövevényét, mely másfelől nyilván megnehezítette a konkrét esetre alkalmazható jogi norma meghatározását. Az is látható, hogy nemcsak az Egyház működése, hanem maga a rugalmasság is szoros belső kapcsolatban van a szentségekkel. A kánonjog sajátosságai révén így nem pusztán a jogtudományok közé sorolható be, hanem a benne alkalmazott módszer alapján a teológiai tudományok közé is.8 Ez a kettősség végig kíséri a kánonjog történetét. Egyfelől, a kánonjog jogi jellegzetességei visszanyúlnak az ókori szakrális jogrendszerekre, nevezetesen az izraelita jogra, mint kezdeti forrásra, továbbá a római jogra, mint külső keretre. Természetesen a jogtudomány egyetemi szintű oktatása és annak XII-XIII. századi virágzása, a kánonjogban is érezteti hatását, mely által a ius commune részeként jelentős római jogi nyelvi, érvelési és szerkezeti meghatározottságokat vesz át. Másfelől azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kánonjog mindez alatt folyama6 Vö. Erdő P., Egyházjog (Szent István Kézikönyvek 7), Budapest 2005.4 62. 7 Can. 1752. (...) „servata aequitate canonica (...) quae in Ecclesia suprema semper lex esse debet.” * Vö. Quamvis ius ecclesiasticum distinguendum sit a theologia theoretica vel dogmatica aliisque particularibus disciplinis theologicis, tamen nequaquam ut disciplina quaedam mere iuridica ab universo theologiae systematae est separanda et disputationibus iuristarum tanquam scientia quaedam neutra relinquenda. Nam ius canonicum cum theologia morali constituit partem principalem theologiae practicae. WERNZ, F.X., Ius Decretalium ad usum praelectionum in scholis textus canonici sive iuris Decretalium, Prati 1913 I. 66.
