Kánonjog 8. (2006)
TANULMÁNYOK - Szuromi Szabolcs Anzelm: Az egyházjogi források feldolgozásának szempontjai
50 SzuROMT Szabolcs Anzelm az igehirdetés által létrehozott szokásjog, majd annak lejegyzett, írott formájában, így egészen 1983-ig, az új Egyházi Törvénykönyv kihirdetéséig, csak meghatározott körben lehetett beszélni az érvényesség és a hatályosság közötti különbségről az egyházjogban. Amennyiben egy kánoni szabályt érvényesen, azaz arra illetékes hatóság által, törvényileg meghatározott módon és formában, megfelelő tartalommal és címzettek számára alkottak, úgy az időbeli korlátozás nélküli hatállyal bírt. Ez teszi érthetővé a kánonjog történetében megjelenő jelentősebb hamisításoknak az elméleti hátterét is, hiszen a jogszabály értelmezés fejlett formáinak hiányában és a korábbi egyházi állapotokat tükröző joganyag alapján, a szöveg utólagos átalakítása, a hamis szerző megjelölés, vagy az egyszerű hamisítás szolgálhatott pusztán eszközül a régi, de hatályban lévő joganyag aktualizálására. Erre a legjobb példa maga a több mint felében hamis PSZEUDO-IZIDOR gyűjtemény (847-852).2 Az egyháztörténelem különböző korszakaiban alkotott kánoni rendelkezések egyöntetűen hatályban voltak, ami komoly nehézséget jelentett a jogalkalmazónak. Az egyházjogi gyűjteményekben kronologikusan vagy tematikusán felsorolt kánonok nem egyszer egymással részben, vagy teljesen ellentétes intézkedést tartalmaztak, mivel legtöbbjüket konkrét esetre, de különböző körülmények (földrajzi, társadalmi, történelmi) között írták. Az egymással ellentétes kánonok problémájának feloldása a kánonjogtudomány fejlődésének köszönhető, nevezetesen Chartres-i Szent Ivó,3 Liege-i Alger4 és Gratianus Mester munkájának. Ezt egészíti ki a zsinati jogalkotás különböző szintjeinek világos hierarchikus egymás alá rendelése a IV. Lateráni Zsinaton (1215),5 melynek rendelkezéseit az egyetemes zsinatok történetében először maga a pápa hirdette ki. Ezek az elméleti és alapvető jogtechnikai irányelvek lehetővé tették az anyagában növekvő, később 2 STICKLER, a.. Historia iuris canonici Latini. Institutiones academicae. I. Historia fontium (Studia et textus historiae iuris canonici 6), Taurini 1950 (repr. Romae 1985) 131-142. ERDŐ P , Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés (Bibliotheca Instituti Postgradualis luris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae I/l), Budapest 1998. 122-127. Ferme, B E., Introduzione alla storia de! diritto canonico. I. II diritto antico fino a! Decretum di Graziano (Quaderni di Apollinaris 1), Roma 1998. 140-143; vö. SZÚROM! Sz.A., A püspökökre vonatkozó egyházfegyelem sajátosságai a Decretales Pseudo-lsidorianae-ban, in Kánonjog 5 (2003) 51-63. 3 Chartres-i Szt. Ivó Panormia-nak nevezett műve előszava: Prologue, texte latin et traduction française (Sources canoniques 1), Paris 1997. 4 Kretzschmar, R., Alger von Lüttichs Traktat „De misericordia et iustitia" (Quellen und Forschungen zum Recht im Mittelalter 2), Sigmaringen 1985. 5 Const. 6 - Sicut olim a sanctis patribus noscitur institutum, metropolitani singulis annis cum suis suffraganeis provincialia non omittant concilia celebrare, in quibus de corrigendis excessibus et moribus reformandis, praesertim in clero, diligentem habeant cum Dei timore tractatum, canonicas regulas et maxime quae statuta sunt in hoc generali concilio relegentes, ut eas faciant observari, debitam poenam transgressoribus infligendo. Ut autem id valeat efficacius adimpleri, per singulas dioeceses statuant idoneas personas, providas videlicet et honestas, quae per totum annum simpliciter et de plano, absque ulla jurisdictione sollicite investigent, quae correctione vel reformatione sint digna, et ea fideliter perferant ad metropolitanum et suffraganeos et alios in concilio subsequenti, ut super his et aliis, prout utilitati et honestati congruerit, provida deliberatione procedant; et quae statuerint, faciant observari, publicantes ea in episcopalibus synodis, annuatim per singulas dioeceses celebrandis. Quisquis autem hoc salutare statutum neglexerit adimplere, a suis beneficiis et executione officii suspendatur, donec per superioris arbitrium eius relaxetur. COD 212-213, vö. X 5. I 25.
