Kánonjog 8. (2006)
TANULMÁNYOK - Szabó Péter: A magyar unitárius keresztség érvényességének mai megítélése és ennek kihatása a katolikus házasságjogi gyakorlatra
42 Szabó Péter elején is szentháromságos keresztségi formula használatáról tanúskodik: ‘Én keresztellek tégedet Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek nevében’.6 E formula tükrében nem meglepő, hogy Sipos István századunk első felében, mint láttuk, óvakodott az unitárius keresztség általános érvénytelenségének elhamarkodott kimondásától.7 Ellenben a napjainkban kiszolgáltatott unitárius keresztség már hazánkban is bizonyosan érvény télén, s nem pusztán kétséges érvényű. E közösség ugyanis az 1940-es években szintén visszatért a hitvallásának inkább megfelelő formulára. A Magyar Unitárius Egyház hivatalos honlapján található ‘istentiszteleti és szertartási rend’ 2004-es tervezetében az alábbi keresztelési formula szerepel: ‘[7. Kecatholique], in Dictionnaire de théologie catholique, A. VACANT - E. MANGENOT (dir ), vol. II, Paris 1905, 340 [a továbbiakban: DThC], '' FERENCZ J., Unitárius Káté: tekintettel a konfirmációi vallástanitásra, Kolozsvár 1912, 110. 7 Nem lehetetlen, bogy a szerző óvatos megfontoltságát egy másik tényező is táplálta. A keresztelő helyes szándékának a bizonyítása tekintetében a katolikus doktrína, ha nem tévedünk, az elmúlt századokban némi hullámzást mutatott. Ambrosius Catharins neves trentói teológus (1484-1553) a keresztség kiszolgáltatásához szükséges szándékról szóló klasszikus skolasztikus doktrínát egy lényegi tézissel egészítette ki. Nemcsak azt vallotta, hogy a megfelelő szándék biztosra vehető, ha az egyház által előírt formát komolyan alkalmazzák, hanem emellé azt is hangsúlyozta, hogy a kiszolgáltató semmilyen egyéni belső szándékkal nem képes lerontani a külsőleg helyesen végrehajtott szentségi forma hatását. Eszerint a kiszolgáltató oldaláról szükséges érvényességi feltétel mindig cáfolhatatlanul teljesült, ha a szentségi forma szabályos végrehajtásra került. A XVIII. sz. végén azonban elítélésre talált az az igen hasonló janzenista tétel, mely szerint a külső szertartás szempontjából szabályos keresztség akkor is érvényes, ha a kiszolgáltató bensőleg az egyház szándékával ellentétes intenciót fogalmaz meg; lásd: Hitvallások és az Egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai, H. DENZINGER - P. HÜNERMANN (szerk.), Bátonyterenye - Budapest 2004, 2328 [a továbbiakban DHm], Egy későbbi pápai megnyilatkozás viszont, ha helyesen értelmezzük, újra a külső forma bizonyító erejének egyedül meghatározó szerepére látszik helyezni a hangsúlyt: ‘...A beállítottságról és szándékról, mivel ezek maguktól értetődően benső dolgok, az Egyház nem ítél: amennyiben azonban ezek kifelé is megnyilvánulnak, már ítéletet kell róluk mondani. Márpedig, ha valaki a szentség elvégzésénél és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazza az előírt anyagot és formát, magától értetődik, akkor emiatt feltételeznünk kell, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz...’, LEO XIII, ep. Apostolicae curae, 13 IX. 1896, in DHm 3318. Ez utóbbi elv egyes kommentátorok szerint gyakorlati következményeit tekintve újra a Catharinus-féle tézis vonalán áll; így pl. T. LACEY, Intention (Theological), in Encyclopaedia of Religion and Ethics, J HASTINGS (ed), vol. VII, Edinburgh 1914, 382 [a továbbiakban: ERE]. E ponton egy a források további beható ellenőrzését igénylő hipotézist fogalmazhatunk meg. Eszerint az anglikán szentelések érvényességét elvető pápai megnyilatkozás annyiban hasonlítana Catharinus álláspontjához, amennyiben ez is csakis a szentségi forma megváltoztatásában mint külsőleg biztosan érzékelhető, s így egyedül biztosnak tekinthető tényben látná az egyetlen meggyőző bizonyítékot arra, hogy a kiszolgáltatóból hiányzik a megfelelő belső szándék. (Noha az anglikánok egyházi rendről vallott felfogása a katolikus dogmatikával a pápa szerint nem egyeztethető, úgy tűnik szentelésük érvénytelenségének kimondására a biztos jogalapot mégis inkább csak a szentségi forma megváltoztatásában látta.) Ellenben ha a tévedés nem torkollna a szentségi forma lerontásába, akkor nem állapíthatnánk meg bizonyosan, hogy a tévedés az akaratot is meghatározó ‘lényegi’ jellegű-e. Ebből adódóan viszont az esetleg téves felfogás (hitvallás?!) ellenére is az akarat autonómiáját, s így a szentségkiszolgáltatáshoz szükséges szándék meglétét kellene vélelmeznünk. E hipotézis (mely tehát a kiszolgáltatói szándék helyessége melletti vélelemmel szemben csak a szentségi forma külsőleg érzékelhető lerontását tekinti ellenbizonyítéknak) még egy adalékkal szolgálhat annak magyarázatára, hogy Sipos István az akkor még szabályos szentháromsági formulával kiszolgáltatott unitárius keresztség kapcsán miért tartózkodott az érvénytelenség általános formában történő kimondásától. (Az Apostolicae curae, helyes értelmezése szempontjából elsősorban talán Paolo Gamberini számunkra eddig el nem érhetőnek bi-
