Kánonjog 6. (2004)
TANULMÁNYOK - Rhimer Zoltán: A szentszéki dokumentumok műfajainak tipológiája és terminológiája - I. rész
A SZENTSZÉKI DOKUMENTUMOK MŰFAJAINAK TIPOLÓGIÁJA ÉS TERMINOLÓGIÁJA 3 9 apostolicae motu proprio datae -* „motu proprio”); (3) a latin kifejezés lefordítása (pl. constitutio -> „rendelkezés”, decretum > „határozat”, instructio ■» „utasítás”). A pontosság és az azonosíthatóság igénye, valamint számos nemzeti nyelv példája az (1), ill. a (2) típusba sorolt megoldásokat támogatja, a magyar nyelvérzék azonban ennek erősen ellenszegül. Az idegen formákat ezért csak olyankor célszerű megtartani, ha semmi mással nem helyettesíthető szakkifejezésről van szó (pl. „homília”, amely nem azonos a „(szent)beszéd”-del vagy a ,,prédikáció”-val). Alapvetően tehát a (3) csoportba sorolt fogalmi megfeltetésre kell törekedni, amelynek körében a jogi műfajok esetén elsősorban a magyar jogrendszer normatívaktusai nak egykori és mai megnevezései jöhetnek szóba mint lehetséges célnyelvi megfelelők. A hatályos egyházi terminológia fordítása során igy úgy tűnik, hogy előnyt élveznek a hatályos magyar jog megfelelő szakkifejezései, s csak ezek hiányában vagy eltérő jelentése esetén fordulhatunk a régi jogi nyelv terminusaihoz vagy vehetjük át a modem kánonjogi kifejezést latinos formában. Ahol viszont a kánoni jogrendszer markánsan különbözik a világitól, a terminológia azonosságát sem szabad erőltetni. Bármilyen erdményre jutunk is azonban, a két j ogrend fogalmainak egymáshoz való viszonyát(a szakkifej ezés azonosságát és a jelentés eltérését, ill. fordítva) nemcsak az elnevezés, hanem a használat során is tudatosítani kell.53 Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a gyakoribb műfajoknak vannak mármeggyökeresedett magyar elnevezései is, amelyek mással való helyettesítése csak igen súlyos okból lehetséges. Egy műfajnak ezenkívül elméletileg több, párhuzamosan használt magyar megfelelője is lehet (pl. litterae encyclicae > „enciklika” / „körlevél”, constitutio -> „konstitúció” / „rendelkezés” / „rendelet”), ami oda vezethet, hogy ugyanarra a műfajra eltérő szerzők különböző müvekben, vagy akár - stilisztikai okokból - azonos szerzők egyetlen műben is rendre más és más megjelölést alkalmaznak. Mivel ez magával a szaknyelvi terminológia lényegével áll ellentétben, az egyes műfajok lehetséges magyar változatainak számbavétele során törekedni kell egyetlen olyan forma kiválasztására, amely a lehető legtöbb szempontból kielégítő. Mindezek alapján a következő logikai sorrend fogalmazható meg: ( 1 ) Lehetőleg elfogadható magyar szakkifejezést kell választani (a) a hatályos magyar jogi nyelvből, ennek híján (b) más szóba jöhető jogok (pl. római jog) forrásainak és tudományának mai magyar terminológiájából, ennek híján (c) a régi magyar jogi nyelvből. (2) A magyar megfelelő akkor elfogadható, ha (a) használati köre és (normatív) tartalma a fordítandó műfajéval egybeesik vagy azzal a leginkább rokonítható, (b) nincs erősen negatív vagy elavult stílusértéke, (c) nem olyan idegen 53 A kánonjog régi és új hazai szakirodaimában egyaránt megfigyelhető egyfajta rcflcktálatlan- ság, a világi jogi nyelv alkalmazása terén. Egyes szerzők pl. évezredes latin terminusok fordítására olyan kortárs világi jogi kifejezéseket használnak fcí, amelyek a korábbi magyar - világi és/vagy kánoni - jogrendben lényegesen eltérő jelentéssel bírtak, mások pedig minden összevetés, sőt figyelemfelhívás nélkül egymással párhuzamosan, szinonim értékben alkalmazzák a hatályos magyar világi jog terminológiáját és a hatályos kánoni joganyag magyar fordításainak ettől jelentősen különböző szakszókincsét.
