Kánonjog 6. (2004)

KÖZLEMÉNYEK - Szabó Péter: A fegyelmi önállóság mint a 'sajátjogú egyház' specifikus jellemzője: az autonómia mértéke és funkciója

134 Közlemények (3) A kérdés kétségtelenül kényesebb, ha a felsőbb norma által kikötött feltétel a jogcselekmény érvényességét érinti. Ez esetben is beazonosíthatóak azonban olyan típusok, mikor bizonyosan nem beszélhetünk a magasabb joggal szögesen szemben álló rendelkezésről. így a csak formális kondíciót (például a felettes ható­ság értesítését, a regisztráció érvényes módozatát, stb.) megfogalmazó részleges norma nem tagadja direkte, amit az egyetemes jogszabály tulajdonít, következés­képpen a szóban forgó jogot tulajdonító felsőbb törvénnyel konform marad.60 61 Ellenben kérdéses, hogy minősülhetne-e a normakonformitás határán belül le­vőnek egy olyan sajátjogú törvény, amelyben a felsőbb hatóság egy a kódex által alsóbb szervnek tulajdonított jogkör gyakorlását egyetértéséhez kötné, avagy a jogkört egyenesen magának rezerválná, még ha a dolog természetéből adódóan nyilvánvalóan csak ideiglenesen is. A felsőbb hatóság egyetértése ugyanis az ér­vényességi kikötésnek már egy minősített fonnája, amennyiben az adott jog gya­korlása ez esetben már jelentős részben kikerül az érintett autonómiájának szférá­jából (a jog gyakorolhatósága ez esetben más belátásától mérlegelésétől függ). A rezervációt eredményező felsőbb norma pedig az alacsonyabb szerv hatáskörét nem pusztán kondicionálja, hanem annak egy adott elemét rezerváció kifejezetten elvonja. E két utóbbi esetben formaliter kétségtelen konfliktuális norma keletke­zik, s tisztán e szemszögből közelítve az előírásokat tartalmazó sajátjogú törvé­nyeket következésképpen érvénytelennek kellene tartanunk. Felvetődhet ugyan­akkor a kérdés, hogy vajon akkor is a felsőbb joggal ellentétesnek kell-e tekinte­nünk egy ilyen (felsőbb konszenzust vagy egyenesen rezervációt eszközlő) jog­szabályt, ha az például (1) a felsőbb jogrend egy nyilvánvaló következetlenségét helyesbíti,62 illetve (2) ha az egy nyilvánvaló visszaélést korrigál, s kétségtelen, hogy a kompetencia átmeneti megvonásával éppenséggel az egyetemes norma eredeti szellemének helyreállítását szolgálja? 60 Vö. „(...) az engedély (...) olyan egyedi határozat, moly feltétele annak, hogy egy bizonyos cselekményt a törvény szerint, az elöljáróval való kellő hierarchikus közösségben hajtsanak végre (...)” ERDŐ P., Egyházjog, Budapest [1992], 87. 61 Igaz a feltétel teljesülésének elhagyása vagy elmaradása eredményezheti, hogy hatásköréből fakadó jogát az érintett végül mégsem tudja érvényre juttatni. Ám a feltétel realizálása csakis az érintett személytől függ, következésképpen nem beszélhetünk a jogkör felsőbb hatóság révén tör­ténő megvonásáról, s következésképpen a két norma teljes összccgycztcthctctlcnségéről sem. 2 így például a szír püspöki szinódus egy törvénye a megyéspüspök hatáskörébe utalta az orto­dox klerikusok katolikus egyházba történő felvételét, holott a törvénykönyv azt a helynököknek tulajdonítja (CCEO 898. kán. 2. §); vö. MIN A, Sviluppo, 13. E ponton ugyanakkor megjegyezhető, hogy tartalmilag a kódex egészével éppenséggel az említett szinodális norma mutat jobb összhan­got. Egyrészt olyan témáról van szó, ami súlyánál fogva a megyéspüspökre tartozna (vö. hit integ­ritása, releváns financiális következmények, stb.). Másrészt, ha az inkardináció kérdése megyés- püspöki jogkör (vö. CCEO 359, 363 kk.), teljességgel következetlen, hogy egy olyan jogcselek­ményt, amely természeténél fogva az inkardináció tényét is magában foglalja, ne a megyéspüs­pökre, hanem egy alacsonyabb hatóságra bízzanak. (Egyértelmű, hogy az ortodox klerikus katoli­kus egyházba történő felvétele automatikusan inkardinálódását is jelenti az adott egyházmegyébe, azaz teljességgel függetlenül attól, hogy az adott személy tényleges lelkipásztori megbízást kap-c, avagy sem. Ellenkező esetben az az abszurd helyzet állna elő, hogy egy immár katolikus pap a szolgálati szintű jogviszony szempontjából továbbra is az ortodox püspök joghatósága alatt áll.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom