Kánonjog 6. (2004)
KÖZLEMÉNYEK - Szabó Péter: A fegyelmi önállóság mint a 'sajátjogú egyház' specifikus jellemzője: az autonómia mértéke és funkciója
126 Közlemények 2. A részleges jogalkotás törvényességi határai Ezzel eljutottunk jelen munkánk központi kérdéséhez. A részleges jogalkotói kompetenciára vonatkozó eddigi megállapítások - ha olykor bizonyos reflexiót és magyarázó megjegyzéseket igényelnek is, mint láthattuk - végső soron kiolvasha- tóak a törvénykönyvből vagy a kodifikációtörténet publikált dokumentumaiból. A sajátjogú normatív kompetenciának azonban, úgy tűnik, további körei is lehetségesek. Sőt éppen e szegmensek azok, melyek valóban nyitott és a gyakorlat szempontjából is releváns kérdések, következésképpen tudományos reflexióra érdemesek. A ‘lexpraeter ius superiore’ és a ‘lex contra ius superiore’ határterületeinek vizsgálatáról van szó, mint arra bevezetőnkben már utaltunk. Egyes korábbi tanulmányainkhoz hasonlóan jelenleg is ‘határmezsgyéket’ vizsgálunk. Kétségtelen e célkitűzés olykor delikált, a szakirodalom fő csapásvonalaihoz képest esetleg szokatlan kérdések felvetését is implikálhatja. Úgy véljük azonban, hogy metodológiai szempontból e megközelítés szinte kötelező. Egy-egy jogintézmény igazi arculata ugyanis éppen önmaga határainak minél precízebb beazonosítása révén rajzolható meg. III. PÉLDÁK A PROBLÉMA BEMUTATÁSÁHOZ Elöljáróban lássunk néhány példát: [1] Egy megyéspüspök megfelelő mérlegelés nélkül, huzamosabb idő óta rendszeresen jelentős számú ortodox klerikust vesz át részegyházába.32 Kisebb sajátjogú egyház esetén előfordulhat, hogy ezek egyre növekvő száma akár a hit szempontja akár anyagi aspektusból súlyos gondokat vetít előre az adott sajátjogú egyház egésze számára. A kódexbeli norma eredeti szándékaitól nyilvánvalóan eltérő eredményeket hozó, ezen káros gyakorlat kiküszöbölésére felsőbb hatósági intézkedés válhat szükségessé. Kérdés, az érinetett egyház szinodális szerve korrigálhatja-e törvényi szinten az említett praxist? Esetleg intézkedhet-e egy ilyen jogszabály például úgy, hogy az érintett püspök esetében átmenetileg a sajátjogú egyházfő tájékoztatásához, engedélyéhez (netán érvényességet érintő egyetértéséhez) köti a klerikusok szóban forgó átvételét?33 32 Vö. CCEO 898. kán. 2. §. 33 E szituációnál, akárcsak az alábbi példák némelyike esetében is, felmerülhet a kérdés, hogy a törvényi szint-e az, amelyen az adott kérdés szabályozandó. A törvény címzettje mindig egy olyan közösség mely ‘törvény befogadására képes’. A jelen eset viszont ehhez a kritériumhoz viszonyítva - legalábbis első látásra - túl egyedi jellegűnek tűnhet. Ennek tükrében felmerülhetne a kérdés, vajon nemde inkább az egyedi közigazgatási intézkcdés-c az a forma, mely a jelen és az ehhez hasonló egyedi devianciák korrigálására alkalmazandó? A törvény jellemzőire vonatkozó doktrína áttekintése azonban meggyőzően bizonyítja a példában említett egyedi szituáció törvényi szintű szabályozásának lehetőségét. A ‘gcneralitás’, ami törvény lényegi jellemzője, ugyanis nem szűnik meg azáltal, hogy egy adott norma az alanyok csak egy meghatározott osztályára, csoportjára vonatkozó speciális jogokat/kötclezcttségckct állapít meg; illetve attól sem, hogy adott jogviszonyokra partikuláris rendet állapít meg. Egy ilyen norma ugyanis a szóban forgó közösség minden olyan tagjára vonatkozik, aki a jogszabály által kilátásba helyezett szituációba kcrül(hct). így léteznek egyes csoportokra vonatkozó avagy szituációhoz kötődő speciális törvények. (Korábban ezeket helytelenül ‘privilégiumnak’ nevezték; vö. ‘a klerikusok kiváltságai’, ‘privilégium
