Kánonjog 2. (2000)
TANULMÁNYOK - Szabó Péter: A keleti vegyesházasságok törvényes formái (CIC 1127. kán. 1. §) - A hatályos latin normatíva ökumenikus vetületei
A KELETI VEGYESHÁZASSÁGOK TÖRVÉNYES FORMÁI (CIC 1127. KÁN. 1. §) 49 A keleti fegyelmi rend ily módon történő egységesítése tehát sok keleti katolikus egyház esetében jelentős szigorítást eredményezett. E változtatás, amely a keleti szokásoktól idegen volt, sok helyen visszatetszést keltett. Jóval súlyosabb következmény volt azonban, hogy az új szabály a gyakorlatban az érvénytelen házasságok ugrásszerű növekedését eredményezte! A Közel-Kelet patriarchális szemléletmódja szerint a házasságot ugyanis minden esetben a férfi szerint illetékes pap előtt kellett kötni. Ez azt is jelentette, hogy az ortodox nő is katolikus pap előtt kötött házasságot, ha a férje katolikus volt. Ugyanakkor -s esetünkben ez az érdekes- a szokás fordított esetben is abszolút módon érvényesült, azaz a katolikus nő, ha vőlegénye ortodox vallású volt, az említett hagyomány miatt csak ortodox pap előtt köthetett házasságot. Mivel viszont a m.p. Crebrae allatae a katolikus fél számára már a saját paróchus vagy annak megbízottja előtti házasságkötést írta elő érvényességi feltételként, tekintettel az előbb említett megfellebbezhetetlen szokásokra, a kánoni forma alóli esetleges felmentés hiányában a katolikus nők számára gyakorlatilag esély sem adatott érvényes házasságkötésére. Ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát a Szentszék hamarosan érzékelte, s először úgy próbálta orvosolni, hogy a kánoni forma alóli felmentés jogát, amely a Crebrae allatae szerint egyedül a Szentszéknek és a pátriárkáknak volt fenntartva (32. kán. 2. § 5°), a pátriárkátusokon kívüli, Szentszéknek közvetlen alávetett metropolitákra és egyéb helyi ordináriusokra is kiterjesztették.8 A kihirdetést követő évek tapasztalatai egyértelműen bizonyították, hogy az említett patriarchális szemléletmód olyan mélyen gyökerezett, amit az új pápai törvény egyszerűen nem volt képes megváltoztatni. A korábbi szokásoknak megfelelően, a Crebrae allatae hatálybalépése után is megszüntethetetlennek bizonyult az a gyakorlat, mely szerint a házasságokat mindig a vőlegény szerinti egyház papjánál kötötték. Az említett régióban így a keleti katolikus nők vegyesházassága az imént említett meggyökeresedett szokás -pontosabban a kánoni forma megtartásának abból adódó gyakorlati lehetetlensége- miatt, mint mondottuk, 1949 után szinte minden esetben érvénytelen volt. A XII. Piusz által bevezetett új normatíva tehát, mivel szándékával ellentétesen éppen az érvénytelen házasságok, következésképpen a kánonjogilag rendezetlen élethelyzetek számának radikális növekedéséhez vezetett, irracionálisnak bizonyult. A II. Vatikáni Zsinat, hogy véget vessen az érvénytelen keleti vegyes házasságok sokasodásának, lényegében az 1949 előtti normatívához visszatérve, a kánoni forma kötelezettségét csak a megengedettséghez szükséges feltételnek nyilvánította (OE 18).9 8 A Szent Officium és a Keleti Kongregáció 1957-ben kiadott, ilyen értelmű ötéves felhatalmazásához lásd: M. WOJNAR, Decree on the Oriental Catholic Churches, in The Jurist 25 (1965) 222. 9 A zsinat úgy határoz, hogy ha keleti katolikusok akatolikus keleti keresztényekkel lépnek házasságra, a házasságkötés kánoni formája csak a megengedettséghez szükséges, azért, hogy ne legyenek érvénytelen házasságok, és megmaradjon a házasságok szilárdsága és szentsége, valamint a családi béke. Az érvényességhez elegendő egy szent szolgálattevő jelenléte ha egyébként mindenben a jog szerint jártak el (OE 18). Megjegyzendő, hogy e ponton a zsinati határozat magyar fordítása (ti. „...elegendő egy felszentelt pap jelenléte...”),
