Kánonjog 2. (2000)
DÍSZDOKTOR-AVATÁS - Urbano Navarrete: Személy, perszonalizmus, házasság
22 Urbano Nav arrête Ebben a történelmi kontextusban, melyben Nyugaton mindenütt felmagasztalják az emberi személy méltóságát, szabadságát, sérthetetlenségét és jogait, meg kell említenünk azt az eseményt, mely 1968-ban robbant ki, és amelyet lázadásnak (contestatio) szoktunk hívni. Ugyanis igen nagy reakció (ellenállás) volt, majdnem az egész Nyugaton, az Egyházon belül is, bármi ellen, ami valami módon a fennálló rendet, a jogot, az intézményeket, az organizációt, a struktúrákat jelentette. Legnagyobb értékként az individualisztikus módon értett szabadságot állították. A perszonalizmus és az individualizmus a lehető legmagasabb pontjához érkezett, melynek következményeit még ma is megfigyelhetjük azokban a tendenciákban, melyek olyan demokratizmus és liberalizmus irányában mozdulnak el, melytől idegen a személyes szabadság bármilyen korlátozása a társadalomban. Ebből ered a hatalom elégséges gyakorlásának a hiánya, hogy a közjót hatékonyabban valósítsa meg és a társadalmi terheket igazságosan ossza el. 3. A PERSZONALIZMUS ÉS A KÁNONI HÁZASSÁG Mindezeket látva, könnyebben felfogható az a belső harc, mely az utóbbi évtizedekben marcangolja a házasság és a család intézményét, azon értékek között, melyek a felekre vonatkoznak és amelyeket perszonalisztikus értékeknek szoktak ma nevezni, és más olyan értékek között, melynek megvalósítására a házasság a maga természete szerint is irányul. Ezen intézmény belső nehézségei mellett az emberi szenvedélyekből származó, ma az a sokak közt elterjedt ideológia is társul, mely az egyének individualisztikus módon értett szabadságát a legnagyobb értéknek és a moralitás zsinórmértékének tekinti, és ezért a házasság intézményét vagy feleslegesnek, vagy kinek-kinek akaratához alkalmazkodóként állítja. Ebből következik az, hogy az úgynevezett tényleges együttélések minden társadalmi és morális fékek nélkül szaporodnak azok között is, akiket semmilyen akadály sem gátol a polgári vagy egyházi házasságkötésben. Másrészt, követelik, hogy ezen együttélések számára is ugyanazon jogokat - de nem a kötelességeket — ismerjék el, mint amelyek elismertek a jog előírásai szerint megkötött házasság esetében. Sőt, azt is követelik, hogy az ugyanolyan nemű személyek közötti stabil együttélések számára is ismerjék el ugyanazokat a jogokat, melyek elismertek a különböző neműek közti stabil együttélések számára; sőt még azt is akarják, hogy ugyanazon nemű személyek köthessenek egymás között házasságot, ugyanazon jogokkal felruházottat, mint amely megilleti a férfi és a nő közti házasságot. Nem említem a házassági kötelék végletes törékenységét, melyhez elérkezett a mi nyugati kultúránk, ahol a tényleges különélések vagy a polgári válások soha felül nem múlt és alig hihető számot érnek el. A népesség csökkenésnek igen súlyos szociológiai problémáját sem említem, melynek fő oka a nyugati világban a házasság és család intézménye értékeinek mély válságában keresendő. Ez a veszély fenyegeti az egyházi házasságot is, és különösen a katolikus egyház házasságfelfogását, melyre az általános nehézségeken kívül még más főnév, s szintén egyszer a személyesülés (personalizatio) kifejezés formájában.
