Kánonjog 2. (2000)
DÍSZDOKTOR-AVATÁS - Urbano Navarrete: Személy, perszonalizmus, házasság
Személy, perszonalizmus, házasság 19 amit a görög nyelv az ousía és a hypostasis fogalmakkal fejezett ki. Az ousía főnév minden nehézség nélkül került át a latin nyelvbe a szubsztancia fogalmával; a hypostasis főnév lefordításához nem találtak alkalmasabb fogalmat, mint a személy szót, s ennek a főnévnek mérhetetlenül gazdagabb és teljesebb jelentést tulajdonítottak, mint amelyet az a korábbi latin kultúrában birtokolt. Ettől az időtől fogva a személy fogalma teljes joggal kerül be a keresztény teológiába. Ami a filozófiát illeti, Boethius igen gazdag definíciót talált, melynél jobbat azóta sem találtak ki; ti. a személy „értelmes természetű egyedi szubsztancia”. A századok során elvégzett további vizsgálódás meghatározta a személy sajátos jegyeit: ti. a szingularitást, a racionalitást, a szubsztancialitást, az inkom- munikabilitást, amennyiben nem osztható fel részekre, nem egyesíthető másokkal. Minthogy „értelmes természetű”, szükségképpen van értelme és akarata, és ennél fogva kapcsolatokra képes akár más személyekkel, akár pedig az őt körülvevő univerzummal. Azonban mindig ugyanaz az értelmes szubsztancia marad az ő valós és konkrét individualitásában, amelyre visszavezetik, úgy mint a tulajdonítás állandó alanyára, az összes tulajdonságot és minőséget, melyeket róla állítunk. A személy fogalma továbbá valami statikumot is jelez, úgy mint fennmaradó alanyt és valami dinamikumot is, vagyis olyan létezőt, mely mindig az ismeret további gazdagítására és tapasztalatszerzésre törekszik. A személy végül a keresztény antropológia víziójában úgy mutatkozik meg, mint amely az Isten képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1, 26), s ennélfogva transzcendens és örök rendeltetéssel bír. Ami pedig sajátosan a nyugati jogi kultúrát illeti, a kereszténység lassan megszüntette azt az emberek közötti különbséget, mely a római jog sajátossága volt, vagyis a szabadok és a rabszolgák közti különbséget, melynek alapját a születés képezte, és elismerte minden ember számára, minden születésen alapuló különbségtétel nélkül ugyanazon jogokat, melyek az általános emberi természetből erednek, és amely jogokat napjainkban az ember alapvető jogainak szoktak nevezni. Sőt állítható az is, hogy a személy fogalma a kulcsfogalom a jogok és kötelességek alanyának jelölésére, mind a XIX. századi világi törvénykönyvekben, mind a latin egyház 1917-es törvénykönyvében, és a jelenleg érvényben levő 1983-ban kihirdetett törvénykönyvben is.5 A személy fogalma a mai jogrendekben annyira hasznosnak tűnt, hogy nemcsak az emberi személyekre, mint jogok és kötelességek alanyaira került alkalmazásra, hanem bizonyos analógia folytán, személyek és dolgok együtteseire is, melyeket a közhatalom mint jogok és kötelességek alanyait hozott létre és jogi személy a nevük, s mint ilyenek cselekszenek a jogrendben. 2. A személy és a perszonalizmus Ma senki sem kételkedik abban, hogy a XIX. században az ipari fejlődés alkalmával, a XX. században pedig sok országban meghatározott kormányzati 5 Az 1990-ben kihirdetett Keleti Törvénykönyv pozitív módon kerüli a személy, akár természetes, akár jogi, fogalom használatát. Azonban majdnem ugyanazokat a fogalmakat használja mint a CIC, amikor a hívek jogairól és kötelességeiről beszél, és azok eljárási módjáról akik valamilyen hivatalt gyakorolnak azon valóságok igazgatását illetően, amit a CIC jogi személyekként tárgyal.
