Kánonjog 2. (2000)
DÍSZDOKTOR-AVATÁS - Urbano Navarrete: Személy, perszonalizmus, házasság
20 Urbano Nav arrête formák miatt, az ember alapvető jogait általános és szisztematikus módon eltiporták, az embereket bizonyos forma nélküli masszává redukálták, melyben az egyes egyének elveszítik egyediségüket (individualitásukat) és személyiségüket, a kollektivitásba merülnek. Joggal minősítette az ilyen folyamatot XII. Pius elszemélytelenedésnek (depersonalizatio), melyben az embertől - mondja - nagy részben elvették az arcát és a nevét; az élet legfontosabb tevékenységei közül sok mindenben a társadalom puszta tárgyává zsugorodott, mivel maga a társadalom is személytelen rendszerré változott, az erők rideg organizációjává.6 Az ember ezen eltömegesedése (massificatio) és elszemélytelenedése reakciójaként filozófiai tendencia jelent meg főleg Franciaországban, a kultúra úgynevezett elszemélytelenedésével szemben, mely (tendencia) az emberi személyt helyezi a filozófiai reflexió középpontjába, annak minden belső relációival. Virgilio Melchiorre írja: a személyre vonatkozó tárgykör a jelenkori filozófiában egészen sajátos jelentőséget kapott. Sőt, azt is lehet mondani, hogy legalábbis a harmincas évtizedektől kezdve (1930-1940), a személy ideája bőségesen meghaladta a filozófia akadémikus területét, és végül meghatározó vonatkozási ponttá (tényezővé) vált az európai intelligencia történelmi állásfoglalásában.7 Ez inkább egy mozgalom volt, mint valami eredeti filozófiai tanítás, egy tendencia, törekvés, közös erőfeszítés arra, hogy az emberi személy és annak méltósága kerüljön a politikai, a társadalmi, a jogi rend központjába, jóllehet, amint nyilvánvaló, az a felfogás, ahogyan bárki az efféle mozgalomról vélekedik, szükségképp attól függ, hogy kinek-kinek milyen ideája (eszménye) van az emberi személyről. Jacques Maritain 1946-ban írta: „Nem létezik csak egy perszonalisztikus tan(ítás), hanem perszonalisztikus törekvések vannak és sok (tucatnyi) perszonalisztikus tan(ítás), melyeknek igen gyakran semmi közös jegyük nincs a személy szón kívül”.8 És Lacrois pontosan meghatározza: „vannak pedig perszonalisztikus idealizmusok... perszonalista realizmusok... per- szonalista egzisztencializmusok... perszonalisztikus individualizmusok... sőt a kommunizmusnak és főleg az anarchizmusnak is vannak perszonalisztikus tendenciái”.9 Ma a történelmi tényekből nyilvánvaló, hogy ez a perszonalista mozgalom az egész emberiségnek, főleg azonban a nyugati kultúra világának volt nagyon 6 “...la sua ‘spersonalizzazione’. Gli si e tolto in larga misura il suo volto e il suo nome; in moite delle piu importanti attivita della vita e stato ridotto a puro oggetto della societa, poiché questa, alia sua volta, viene trasformata in sistema impersonale, in una fredda organizzazione di forze” (Pio XII, Nunzio radiofonico Levate capita, 4 dic. 1952: AAS 45 (1953) 37). 7 “Il tema della persona ha assunto nell ambito della filosofia contemporanea un rilievo dei tutto particolare. Si puo anzi dire ehe, almeno a partire dagli anni trenta, 1 idea di persona ha superato ampiamente i recinti accademici della filosofia per diventare un referente decisivo nell impegno storico dell intellighenzia europea” (V. Melchiorre, Presentazione, in L’Idea di persona (vö. 3. jegyzet), VII. ). 8 “Non c e una dottrina personalista, ma ci sono aspirazioni personaliste e una dozzina di dottrine personaliste, ehe non hanno talvolta in comune acunché al di la della parola” (MARITAIN, J., La persona et le bien comun, tr. it. di MAZZOLANI, M., La persona e il bene comune, Brescia, 1976, 8, idézve DANESE, A: Da Mounier a Ricoeur (vö. 3. jegyzet), 382.). 7 LACROIS, J., Le personalisme, 40, idézve DANESE, A., Da Mounier a Ricoeur, (vö. 3. jegyzet), 382.
