Kánonjog 2. (2000)
DÍSZDOKTOR-AVATÁS - Urbano Navarrete: Személy, perszonalizmus, házasság
18 Urbano Nav arrête közösségnek és annak hatalmi módon felállított struktúráinak, úgy hogy a polgárok a rabszolgaság helyzetébe kerülnek, szabadságuktól és alapvető jogaiktól megfosztottak. Hogy a házasság és család intézményének mai krízisét jobban megértsük, szükséges az, hogy ezt az intézményt a jelen kor kulturális kontextusában vegyük szemügyre, amely (kulturális kontextus) a perszonalizmus és a kollektivizmus közti feszültségen még nem kerekedett felül, s e feszültség miatt megosztott. Ezért szabadjon rámutatni, az időhiány miatt csak röviden néhány kérdésre, az emberi személy és a házasság közti említett viszonyt illető főbb tendenciákra, külön figyelmet fordítva a tudományos és a joggyakorlati tendenciákra, melyek a Katolikus Egyházban e tárgykörben a II. Vatikáni Zsinat után jelentek meg. 1. A személy Kezdjük a személy fogalmával és terminusával. Először is magamévá teszem Franco Chiereghin ezen észrevételét: „A személy fogalmát kétértelműség járja át, bármilyen szempontból is vegyük szemügyre: keletkezésében, lehetséges jelentéseinek sokféleségében, történetében, mindazt tekintve, amit elméletileg (speculative) tartalmaz, aszerint, amit a kor sajátos körülményei között neki tulajdonítottak”.3 Ez a kétértelműség csak növekszik, ha ugyanazt a fogalmat különböző és egymástól távol álló tudományok alkalmazzák. A személy fogalmának a római kultúrában nem volt semmilyen sajátos jelentősége;4 azonban igen különleges jellegzetességre tesz szert a keresztény kultúrában a Szentháromság titkával kapcsolatos IV. századi viták alkalmával. Arról volt szó ugyanis, hogy megfelelő fogalmat találjanak mind az istenség egységének, mind a három személy egyediségének jelzésére (kifejezésére), arra, 3 “Il termine persona e percorso daU’ambiguita sotto qualunque aspetto esso venga considerato: nella sua genesi, nella gamma dei suoi significati, nella sua storia, nella portata speculativa che ad esso di volta in volta e stata assegnata”. (F. Chiereghin, Le ambiguita del concetto di persona e Vimpersonale, in L'Idea di persona, ed. V. MELCHIORRE, Milano 1996, 65.) 4 A személy (persona) fogalma, amiként látszik is, a görög prosopon-ból ered, a latin kultúrában többé-kevésbé direkt módon azt a szerepet jelzi, amelyet ki-ki betölt a színházban, vagy a társadalmi életben. Ez a fogalom (szó) nem taláható meg Caesar, Vergilius, Sallustius müveiben. Cicero azonban már gyakran használja különböző szövegösszefüggésben, de neki mindig a jelzett alapvető értelmet tulajdonítja (Vö. M. T. Cicero, De officiis, I, 107-115). A személy mint főnév a római jog forrásaiban gyakran előfordul. Sőt, vannak olyan szövegek, melyek igen nagy befolyással voltak a jövendő jogtudományt illetően, és amiként Gaius jelzi a jogilag szabályozandó anyag felosztását: „Omne ius quo utimur vel ad personas pertinet, vel ad res, vel ad actiones” (D. 1.5.1.), s amely felosztást mind a modern világi törvénykönyvek, mind az 1917-ben kihirdetett egyházi törvénykönyv átveszi. Azonban leginkább azt kell hangsúlyozni, hogy a római társadalom és jog struktúrája mint alapelvet tételezi az emberek születésüknél fogva való megkülönböztetését, szabadokra és szolgákra, amint mondja a már említett Gaius: „Summa itaque de iure personarum divisio haec est, quod omnes homines aut sunt liberi aut servi” (D. 1.5.3.). A szolgák ugyanis nem alanyai a jogoknak és a jogi kötelezettségeknek. Ezért a „személy” szó a a római jog szövegeiben semmi mást nem jelent, mint az „embert” a maga sajátos egyediségében, anélkül hogy jelölné a jogok és kötelezettségek alanyát.
