1887–1892. évi országgyűlés Sturm Albert, szerk.: Új országgyülési almanach 1887–1892. Budapest, 1888.

Főrendiház - IV. Az evangélikus református, az ágostai hitv. evangélikus és az unitárius egyház hivatalban legidősb három-három püspöke, illetve főgondnoka és felügyelője - Vay Miklós

Ili méltóság átvétele előtt tett kőrútjában kisérte, majd koronaőrré választatván, mint az ország zászlósa jelen volt az 1848-iki országgyűlésen. Az erdélyi részekben a viszonyok fenyegető jelleget öltvén, teljhatalmú királyi biztosul küldetett ki. Ugyanez év szeptember havában Batthyány gróf visszalépése folytán az új ministerium megalakításával bízatott meg, de ő visszautasította; ez alatt szervezte Erdélyben a népfölkelést a császári csapatok ellen. Később mint kormánybiztos szerepelt Czecz mellett. Kossuth kormányzósága alatt lemondott összes állásairól. A szabadságharcz után ő is börtönbüntetésre ítéltetett, 1850-ben visszavonult birtokára s a tudománynak és gazdaságnak élt. A meghívást, hogy lépjen be 18G0-ban az erősített birodalmi gyűlésbe, visszautasította, de részt vett azon tárgyalásokban, melyek az októberi diplomához vezettek. Az udvari kanczellária helyreállíttatván, 1860-ik október 20-án kanczellár lett, e méltóságról már 1861. október 20-án lemondott. 18G6-ban a szent István-rend nagykeresztjét nyerte. A borsodmegyei főispánságot viselte még s azután politikai tevékenysége kizárólag a főrendiházban culminált s itt mindenkor a liberális eszmék előharczosa volt. 1884-ben a főrendiház alelnökévé, 1888-ban pedig elnökévé neveztetett ki. Nem kevésbbé kiváló szerepet játszik egyházi téren. 1823-ban — tehát már 65 éve — egyszerre választá meg a dunamelléki református egyházkerület s az alsó-zempléni református egyházmegye tanácsbirájául s a tályai egyház pedig gondnokául. 1840-ben pedig már a tiszántúli református egyházkerület választá őt főgondnokául, ugyanekkor lett a debreczeni református főiskolának is, továbbá a szatmári református egyháznak és iskolának is gondnoka. 1849ben ugyan minden hivataláról lemondott, de e sötét korszakban is szolgálta egyházát. 1859-ben Tisza Kálmánnal együtt Bécsbe ment, hogy védje egyháza ügyeit s ennek következése lett azután az, hogy 1860-ik május 15-én megjelent a fejedelmi leirat, melynek értelmében a magyar protestáns egyház törvények által biztosított önállóságába vissza lett helyezve. Ezután választá őt főgondnokául a tiszáninneni református egyházkerület, majd 1877 óta a conventnek, 1881-ben pedig az oly nevezetes debreczeni zsinatnak volt világi elnöke. Évek hosszú során át koronaőr és a főrendiház alelnöke volt. Sennyey báró halála után pedig a ház elnökévé neveztetett ki. Tagja a felirati bizottságnak.