Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 9. 1629-1637 (Budapest, 1883)
22. fejezet: 1631-1637 - Levelek és okiratok
lust csináltatni, egyet ad publicum usuni kibocsáttatni, mást penig in vindictam privatam lappangtatni; melyet hogy az végre az maga hasznáért cselekedett, kitetszik az Erdélyi és Kassay István uramék által való kévánságiból (az mint feljebb írám), holott annak az articulusnak letételéért Monorát, Bábolnát és Fogarast kévánta. Istenes úton írja, hogy vötte el Monorát az fiamtúl és Bábolnát Kuun Istvánné asszonyomtúl. Az kényszerítés ha istenes út, úgy az ő kglme elvétele istenes mód leszen; ki hinné azt, hogy jó akaratjából valamely alatta valója jószágát adná fejedelmének ? Tagadja életem ellen való ólálkodását, de az napot tagadja lenni az égen, az szegény feleségem eltemetésekor anni számú bandériummal az niregyházi praedicatort lesette-e, az mint Csérnél György uram mentette az soproni gyűlésben Rákóczy uramot ? egy szegény frátert miért kellett volna az olyan haddal lesni, hiszem volt annak püspöke, esperestje, az ki méltán megbüntette volna, ha afféle követséget hordozott volna, melyekkel ő kglme vádolta. Horvát Istvánt másfélszáz, avagy több lovasokkal miért kellett volna az bátliori erdőn s egyebütt lesetni? az mint mind az levélformáló írja s mind Rákóczy uramot más követ-embere mentegette ezzel, hiszem őtet, mivel nem sok commitatussal szokott vala járni, kevesebb lovas is az lesbelyre hajthatta volna. De minden dolgok az példákból tetszenek inkább meg. Ha minden igaz ok nélkül nagy liáládatlanúl az fejedelemasszonyt, ki császár urunknak ő fölségének vérszerint való atyafia, Csáki Istvánt, ki Szendrő kapitányja, Prépostvári Zsigmond uramot, ki az magyar nemzetben tősgyökeres úr s többeket császár ő felségével s Magyarországgal hittel tött frigye ellen halálra merészlette kergettetni, űzni, üldözni az ő felsége földén, mennivel inkább engemet in private statu és Magyarországban idegent, kinél senkit nagyobb ellenségének nem tartott. Hogy peniglen mostani cselekedetemnek palástolásra gondolt dolgomnak írja lenni, magárúi nem hiszen mást az jó uram, kiről több feleleti leszen más alkalmatossággal. Másodszor menti arról magát, hogy donatiónkat nem szakgatta el; de méltatlan mentség, a hol a dolog nílván való. Egyszersmind azzal gyaláz, hogy nem tartozott volna az én donatiómat confirmálni, holott Topán neki adtam az fejedelemséget az ország szabad electiója ellen. Ha én ő kglmének az fejedelemséget az ország szabad electiója ellen adtam s elvötte én tőlem, az következik, hogy az ország electiója ellen való fejedelem, és innét az levélformáló írása szerint, mivel az ország szabad electiója ellen vötte én tőlem az fejedelemséget.
