Hidrológiai tájékoztató, 2014

ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Both Mária: Pusztító vizek szemtanúi a 18. században

kiadatlan kéziratok, jegyzetek több levéltárban, gyűjteményben szóródtak szét. A nagy mű torzó maradt (Tóth, 2007).

Bél Mátyás egyik legfőbb segítője Matolai János volt, aki 23 vármegyéről készített helyszíni tudósítást. Tőle származik a kiadatlan kéziratok egyike Heves vármegye leírása is. Eletútjáról kevés egyértelmű és megbízható adat áll rendelkezésre. Egyike volt a legképzettebb, legsokoldalúbb és legvállalkozóbb szellemű munkatársának. Wittenbergi és a tübingeni egyetemeken tanult. Nemcsak a teológia, de a térképészet és a geográfia tudományában is járatos volt. Maga is készített térképeket, feltehetően Mikoviny Sámuellel is kapcsolatban állt. Bél őt küldte az akkor legveszélyesebb és legnehezebbnek számító Temes vármegye területére is. Matolai 1730. nyarán tett utazást Heves vármegye területén, az adatgyűjtés pontos időpontját a Zagyva és mellékfolyóinak áradásáról készült följegyzése alapján lehetett azonosítani. A mű alapszövege 1735-ben készült el.

Heves vármegye határainak leírásánál közigazgatási és természetföldrajzi szempontokat egyaránt figyelembe vettek a szerzők, utóbbinál elsősorban a folyókat jelölte meg természetes tájhatárként. A vármegye jellegzetes tájképét, a természet kínálta vízrajzi adottságokat így jellemzi a leírás: „Szép vidék, itt hegyek, amott széles mezők ékesítik. Mindenütt vízfolyások és folyók öntözik, amelyek szépen megnedvesítik a talajt és termékeny partokat alakítanak ki, de nem kevés kárt okoznak, mikor kiáradnak.’’ (Bél, 2001). Matolai útja során minden égtáj felől alaposan szemügyre vette a Mátra felszíalaktani sajátságait, följegyezte, hogy a déli lejtők ellentétben északiakkal menetelesen emelkednek. Megmászta azokat a külön álló hegycsúcsokat, melyek alacsonyabb hegyhátakkal állnak összeköttetésben. A növénytakaró alapján vélte úgy, hogy a hegy alacsonyabb, mint a Tátra, mivel a hó fedte hegycsúcsok, legelők, fenyvesek hiányoznak, bükkösök, tölgyesek, kőrisek fedik a gyakorta meredek, szakadékos hegyoldalakat. A gyakorta pusztító árvizek okát a rendkívüli időjárásban és a Tisza árhullámaiban látta. A hirtelen lezúduló nagy esők a Mátra patakjainak vízmennyiségét és erejét megnövelik, a Tisza árhullámai pedig az oldalágak visszaduzzasztásával nagy területeket árasztanak el. A szemtanú hitelességével ábrázolja a vidéket :”a Zagyva ... a hegyi patakoktól megnőve gyakran kitép a partokra és elönti az egész területet, ami bizonyos időközönként megtörténik, s állóvíz keltkezik: ami magának a Tiszának a visszahúzódásakor sem tud elpárologni, szétterjed, és bárki odatéved, elmerül a vízben, ahogy mi is saját szemünkkel láttuk 1730 augusztusában. A szokottnál esősebb időjárás miatt ugyanis kiáradt a vidék valamennyi folyója. így a Zagyvát, amely maga is bővelkedett vízben, visszafelé folyni kényszerítette a Tisza, úgy hogy magatehetetlenül elöntötte mindkét partot. Ugyanis az időjárás annyival csapadékosabb volt a szokásosnál, hogy Magyarország minden folyója megáradt. ” A Mátrából érkező Gyöngyös patak pusztító ereje akkora volt, hogy akár a nevét viselő mezővárost is képes lerombolni. Matolai János a folyók, patakok sokféle szerepét is számbavette: energia- és élelemforrás

az itt élő embereknek; malmokat hajt, termékennyé teszi a talajokat, nedvessé a réteket, sokféle halat és rákot ad élelemként. Kitér a Síroknál felduzzasztott Tárná patakra is. A Kékes tövében eredő Benevíz különleges vizéről megjegyzi, hogy télen sem fagy be, a legnagyobb aszályban sem apad el, 20 malmot hajt meredek völgyében. Lejegyezte, hogy 1730 nyarán milyennek látta a Bene-patokot: „ ... a meredek

helyeken dühöngő folyó nagyságúra növekedve rohant. Akkor semmilyen meder nem fékezezte meg, szélesen hömpölygőit végig a völgyön, tördelte az erdőket és kitépett, s magával ragadott sok hatalmas fát, nagy kterjedésű földet lepusztítva, és a lezuhanó és kimosott fák tömegétől helyenként elzáródva utat keresett a víznek, dobálta a fatörzseket, a hátára emelte és elhordta őket. Végül kiszabadulva a hegyek közül, szabadjára engedve a víz addig féken tartott erejét, úgy elöntötte a mezőket, hogy akármivel szembetalálkozott, lerombolta, még a falvak házait is, a magasabban lakó sáriak bámulták a Benét, amely ellepte a mezőket, haragos tenger módjára felkelt, és itt házi eszközöket, ott házakat, amott egyebeket vitt és sodort. Egyébként csak kevés apró hal él benne. ” (Bél, 2001).

A vármegye leírásának békésebb a 8. szakasza, mely a Mátra hegység forrásairól, gyógyvizeiről ad hírt (Párád, Recsk). A kor egészség-betegség fölfogása szerint jellemzi az itt élők egészségét javító friss hegyvidéki levegőt és a „ mélyfekvésű helyek undorító és kipárolgástól terhes romlott levegőjét". Ez emberre, állatra egyaránt veszélyes lehet, de különösen a messziről érkező utazóra, aki nem szokta meg a térségnek ezt a sajátságát. A gyógyforrások egyszerű köznépi hasznosítását nem tartja megfelelőnek, a környékbeliek gödröket ásnak, gyógyvízzel féltőivé azokat ülő fürdőznek. A korabeli tájhasználat különös sajátságára figyelt fel Matolai János, a Mátra előterében levő síkságon. A sertéstartók használták ki talán legsajátosabban a vármegye (kettős természetű) hegyvidéki és alföldi adottságait. Az állatok nyáron a vizenyős területeken legeltek, a nád gyökerétől híztak, télen a kondákat makkoltatni fölhajtották a tölgyesekbe, bükkösökbe. A Mátravidék és Tisza vizes élőhelyeit a gazdag hal-és madárvilággal jellemzi. A sokféle faj befogásának, elejtésének, halászatának népi módja alkalmazkodott e sokféleséghez. Matolai János följegyezte az árhullámok pusztítása és a rágcsáló kisemlősök fölszaporodását és kártételét is (Tóth, 2007).

Matolai éles látású megfigyelőként ad pontos képet a Mátra vidékének különböző vízrajzi adottságairól. A hegyvidék forrásokban, meredek lejtésű völgyekben, gyorsvizü, nagy esésű, romboló patakokban gazdag, a lábánál elterülő alföldi táj a lelassult, kanyargó hordalékból építkező patakoké, folyóké. A vízrajzi adottságok e kettős természete egyrészt sokféle vízhasznosítást, másrészt rendkívüli időjárási helyzet esetén (hirtelen, nagy esőzések) megoldhatatlanul nehéz feladatot jelentett az itt élő emeberek számára. A hegylábi területen lezúduló víz és hordalék megfékezését, elvezetését abban a korban nem tudták megoldani az itt élők, az állattartók viszont jól tudták hasznosítani. Nem esik szó arról, hogy a pusztító árvizeknek nemcsak elszenvedője, de részben okozója is volt a gazdálkodó ember.

40