Hidrológiai tájékoztató, 2014
ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Dobos Irma: Gondolatok a felszín alatti víz védelméről
igénybe vételét jelenti. A hévíz jellemzése A hévízre is jellemző, hogy kevés kivételtől eltekintve állandóan megújul, újratermelődik, más nyersanyaggal nem helyettesíthető és nem importálható. E különleges helyzete határozza meg készletének megítélését, amely a hévízgazdálkodás egyik alapját képezi. A vízkészlet számbavételénél igen fontosak a hévíz fizikai és kémiai tulajdonságai, de igen súlyos érv, hogy milyen mennyiség áll rendelkezésünkre. Ha a tárolt készlet és az utánpótlódás jelentős, helyes gazdálkodással huzamosabb ideig nagyobb vízmennyiség is kitermelhető anélkül, hogy a hévíz mennyiségében és összetételében változás következne be. A nem utánpótlódó készlettel rendelkező hévíztest termelése viszont korlátozott, éppen ezért az ilyen jellegűt csak különleges, főként gyógyászati hasznosításra lehet és szabad igénybe venni. Az utánpótlódást azonban jelentősen befolyásolhatja az éghajlatváltozás, mert ha nincs megfelelő mennyiségű csapadék, akkor a beszivárgás is minimális, így a kitermelt vizet nem lehet pótolni, tehát a víztermelés (ivó- vagy hévíz) ebben az esetben nem korlátlan. Ezen kívül a változékony időjárást még jellemzi az időnkénti rendkívüli nagy csapadék-mennyiség és a hosszú ideig tartó szárazság. Különösen zavaró lehet a hévízben a szén-dioxid, a kén-dioxid, metán és a mérgező elemek (higany, ólom, arzén, cink, kén, esetleg még urán is) jelenléte. A termelést sok esetben a nagy sótartalom kiválása különösen gátolja (Bobok 2010). Gázvizsgálatot már több évtizede végez minden laboratórium, de a mikroalkotók rendszeresen csak 2004-től szerepelnek az elemzésekben. A 150 év óta tartó nagy mennyiségű felszín alatti víztermelés következményét Debrecen belterületén a felszín süllyedése is mutatta, amelyre már az 1960-as években többen utaltak (Bendefy 1968). Korábban nálunk a 35 °C-nál jelöltük ki a hévíz legkisebb hőmérsékletének határát, később, 1985 óta az európai államok többségének előírásaihoz alkalmazkodva mi is átvettük ezt a szabályozást, ekkor hazánkban a hazai hévízkutak száma egyik napról a másikra 290-nel megemelkedett. Jelenleg a 30 °C-nál nagyobb hőmérsékletű vizet tekintjük hévíznek. Ismeretes olyan gyakorlat is, amely e határt az emberi szervezet hőmérsékletével megegyezően 37 °C-nál vonja meg. Másutt előfordul, hogy a felszíni sokéves átlaghőmérsékletnél nagyobbnál jelöli ki a határt, így például Kubában a 26 °C hőmérsékletű víz már hévíz. A korábbi felmérés szerint az országban a két legnagyobb - porózus és hasadékos - hévíztárolóban mintegy 2048 km3 hévíz mennyiséggel lehet számolni. Ebből a mennyiségből 1992-ben naponta átlag 500 ezer m3 -t, 2009-ben pedig 55 Mm3-t termeltek ki, de lehetséges, hogy ennek a kétszeresét is elérte. A hasznosítás növelése szükséges, mivel a jelenleg kivett hőmennyiség a hasznosított hévíz többszöröse. A használt hévíz támlása és elvezetése Az elhasznált hévíz visszajuttatása az eredeti helyére vagy gazdaságos további felhasználása mai ismereteink szerint a következőképpen történhet 1. Zárt rendszerben az energiafelhasználás (fűtés) után visszasajtolás útján, 2. felszíni medencékben hosszabb időn át tárolás, 3. felhasználás után közvetlenül élővízbe engedés. 1. A hévíz védelmét szolgálta már a 121/1966. (VII. 24.). Korm. rendelet is, amely a töltő-ürítő rendszerű közfürdők medencéi részére a vízvisszaforgatást írta elő. Ez alól a gyógy- és a gyermekmedencék voltak kivételek. Ezzel a megoldással a medence friss víz igénye a negyedére csökken és ugyanakkor egyenletes vízminőséget is biztosít. Az Országos Közegészségügyi Intézet vizsgálata azonban kimutatta, hogy a hévíz bizonyos alkotói a fertőtlenítés következtében oxidálódnak, és így eltűnnek, míg mások káros vegyületté átalakulhatnak {Klopp 2008). Célszerű mindenképpen a fürdővíz előzetes vizsgálati eredménye alapján számítást végezni, hogy megelőzhető legyen az esetleges kedvezőtlen eredmény. A zárt rendszerben energia célból használt lehűlt hévizet visszatáplálásra kötelezi a Bányatörvény (1993. évi XLVIII. törvény). Jelenlegi vizsgálati eredményeink szerint elsősorban a karsztos képződmények alkalmasak a visszatáplálásra, sokkal kevésbé a laza homok-homokkő rétegek, mint az alföldi területen. Eredményesen csak Hódmezővásárhelyen Szentesen és Szegeden, nemrég még Gyopároson is sikerült ezt a megoldást alkalmazni. A hódmezővásárhelyi geotermikus energiarendszer termelőkútjai és a visszasajtoló kútja működésének modellezése igen bonyolult helyzetet hozott létre a vízadó rétegek nyomásviszonyaiban és a besajtolás után a hévíz minősége között. A lehűlt hévizet az eredeti rétegbe kellene visszatáplálni, de előfordult olyan eset is, amikor egy felsőbb víztestbe nyomták be. Ez a megoldás valóban azt a célt szolgálná, hogy a kitermelt vizet teljes egészében visszajuttassuk az eredeti helyére, de ez nemcsak rendkívül nehéz, hanem igen drága is, mert a termelő kút közelébe egy ugyanolyan 1000-2000 m mély kutat kell létesíteni és igen jelentős mennyiségű energiát is igényel a visszatáplálás. Emellett még egy- kutas és ferdefúrású kútpáros megoldás is ismert. A törvény előírása szerint ezt a megoldást hosszú ideig megkísérelték végrehajtani mindaddig amíg nem bizonyosodott be, hogy csak kivételes esetben lehet porózus képződménybe visszasajtolni az elhasznált vizet (Liebe 1993). 2. A Hármas-Kőrös Nagyfoki holtágának egy leválasztott szakaszán a csurgalék-hévíz részére hűtő- tározó tavat alakítottak ki és a kutatók megállapításait részletes tanulmány közölte. A vizsgálatokat 2010-ben kezdték meg azzal a céllal, hogy megállapítsák, hogy a tóba engedett és ott hosszabb ideig tárolt hévíz és az üledék milyen fizikai-kémiai változáson megy át és vajon ezután az élővízfolyásba, a Hármas-Körösbe beengedhető-e anélkül, hogy ott bármilyen változást idézzen elő. A vízminták kémiai vizsgálatait a HA-KI Környezetanalitikai Központ Vizsgáló Laboratóriuma, a víz- és az üledékminták mikrobiológiai vizsgálatát az ELTE Mikrobiológiai Tanszékén végezték. A többszöri mintavétel eredménye alapján meg lehetett állapítani, hogy a tározó tóban a tartózkodási időtől és az évszaktól függően a csurgalékvíz kémiai összetétele és biológiai minősége átalakult úgy, hogy a ’’mérgező” (káros) 36
