Hidrológiai tájékoztató, 2011
TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Pálfai Imre: Belvizek és aszályok, mint a magyar Alföld sajátosságai, különös tekintettel a 2010-2011. évi rendkívüli belvízjárásra
Belvizek és aszályok, mint a magyar Alföld sajátosságai, különös tekintettel a 2010-2011. évi rendkívüli belvízjárásra* DR. PÁLFAI IMRE Egy népi mondás szerint az alföldi parasztembernek „két isten kék": az egyik, amelyik adja a vizet, s egy másik, amelyik elviszi, - ha túl sok van belőle ( Reich 2011). Az Alföld vízgazdálkodási problémáinak valóban ez a kettősség a lényege. Egyszer a túl sok víz, máskor a víz hiánya okoz gondot, s nem ritkán súlyos károkat. Persze ez a kettős fenyegetettség Magyarország, illetve a Kárpát-medence más tájaira is igaz, de leginkább mégis az Alföldre, különösen annak középső és déli részére jellemző. Általában itt alakulnak ki a legszélsőségesebb vízháztartási helyzetek: egyes években - rendszerint a folyók árvizével nagyjából egyidejűleg - a hatalmas területet elbontó belvizek, más években pedig a súlyos aszályok. így volt ez régen, és így van ez ma is. Lényeges változás azonban, hogy alföldi területeinken az árvízvédelmi biztonság a folyók szabályozása és az árvízvédelmi rendszerek létrehozása és fokozatos erősítése folytán sokat javult, viszont a belvíz elleni védelem és az aszályok káros hatásának csökkentése terén az erre irányuló sok erőfeszítés ellenére még rengeteg a tennivaló, akárcsak hegy- és dombvidéki területeink vízszabályozását illetően. A belvíz és az aszály kialakulásának okai A belvíz és az aszály kialakulásának fő oka nyilvánvalóan a szélsőséges éghajlati, illetve időjárási viszonyokban rejlik. Mindenekelőtt a csapadék mennyiségének van meghatározó jelentősége, de ezen vízháztartási folyamatokban számos más természeti tényező (legfőképp a domborzati, földtani és talajtani adottságok), valamint különböző emberi tevékenységek (pl. a földhasználat módja) is lényeges szerepet játszanak. Az Alföld éghajlatának alapvonásai, mint a viszonylag csekély felhőzet, a bőséges napsütés, a szűkös csapadék, a szárazságra való hajlam, a hőmérsékletingás széles skálája, a zárt medencejellegből következnek (Péczely 1965/ Az alföldi éghajlat további sajátossága a felszínformák viszonylagos egyöntetűségéből eredő meglehetős térbeli állandóság. A legbizonytalanabb éghajlati elem a csapadék. A legszárazabb években az Alföld nagy részén csak 300-350 mm csapadék hullik, míg a legbőségesebb csapadékú években 800-900 mm, s az egyes hónapok, évszakok csapadékellátottsága is tág határok között ingadozhat. Amikor kevés a nyári csapadék, rendszerint nagy a hőség, s ez fokozza az aszályt; amikor viszont túl sok csapadék hullik, mérsékeltebb a levegő párologtató-képessége, s ez növeli a belvízi elöntés nagyságát és tartósságát. A kemény, havas tél - a mélyre hatoló talajfagy és az esetleges gyors hóolvadás miatt - ugyancsak komoly belvízképző tényezőnek számít. Az Alföld zárt medencehelyzetéből és döntően folyami hordalékkal való feltöltődéséből következik, hogy a peremterületek felől az Alföld belseje felé haladva a tereplejtés egyre csökken, s ugyancsak csökken a talajok és a felszín közeli rétegek vízvezető és vízbefogadó képessége. Mindezek folytán a mélyebb területek felé igyekvő felszíni és a felszín alatti vizek nedves periódusokban megrekednek, feltorlódnak, felhalmozódnak, s időnként káros vízbőséghez vezetnek (Szesztay 2000, Várallyay 2010). A fenti általános kép alól kivételt jelentenek az Alföld hátsági jellegű területei, amelyek - az alföldi peremterületekhez hasonlóan - nagyobb lejtésűek, talajuk túlnyomórészt jó vízvezető-képességű, így itt belvíz általában csak kisebb foltokban és ritkábban fordul elő, annál gyakoribb és tartósabb viszont a vízhiány. Kivételesen azonban (amikor a talajvíz rendkívül magasra emelkedik) a hátsági jellegű területek is szenvednek a belvíztől. Sajátos, többszörösen hátrányos helyzetben vannak a folyók, illetve az árvízvédelmi töltések menti területek, mert a belvizes időszakok nagyon gyakran egybeesnek az árvizek levonulásának időszakával, s ez egyrészt fokozza a talaj átnedvesedését, másrészt nehezíti a belvíz folyókba juttatását (Somlyódy-Nováky-Simonffy 2010). A belvizek és az aszályok gyakorisága Mind a belvíz, mind az aszály olyan jelenség, amelyek gyakoriságáról nehéz általánosságban beszélni, ugyanis mindkettőnek különböző fokozatai vannak. Ha eltekintünk az egészen kis kiterjedésű, országos összesítésben a 30 000 hektárt el nem érő belvizektől és az enyhe vízhiánytól, akkor azt látjuk, hogy az elmúlt száz évben 65 év határozottan belvizes, 50 pedig aszályos volt, nem ritkán egyazon évben mindkét jelenség előfordult. Ha e két jelenség együttes előfordulását nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy az elmúlt száz év során 10 évben sem belvíz, sem aszály nem volt, 40 évben csak belvíz, 25 évben csak aszály volt, végül 25 olyan év volt, amikor belvíz és aszály is előfordult, de közülük legalább az egyik rendszerint csak mérsékeltebb formában. Az évente belvízzel elöntött terület országos nagysága tág határok, a mai országhatáron belül 0 és 600 000 hektár között változott. A legnagyobb belvizek az 1870-es és 80-as években, 1940-42-ben, 1966-67-ben, 1970-ben, 1999-2000-ben fordultak elő (Orlóczi-Schlegel 1967, Vágás 2000, Szlávitk 2003, Pálfai 2004). A 21. században eddig a 2010-11. évi belvíz tekinthető a legnagyobbnak. „Minden idők" legnagyobb aszálya 1863-ban volt. A 20. században az 1904., az 1935. és az 1952. évi, valamint az 1990-93 közötti aszályok voltak a legsúlyosabbak, a legutóbbi időben pedig a 2003. évi (Pálfai 2004). * Előadás formájában elhangzott a Haladó Erők Fóruma által rendezett tanácskozás-sorozat keretében (Budapest, 2011. április 12.) 104
