Hidrológiai tájékoztató, 1994

2. szám, október - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Bíró Péter: A Kis-Balaton halállományának változásai

A Kis-Balaton halállományának változásai DR. BÍRÓ PÉTER MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete, Tihany Bevezetés A „régi" Kis-Balaton halfaunisztikai feltárását szétszórt közlemények alapján követhetjük. Ezek közül kiemelkedően fontosak Bél Mátyás (1730-1740), Reisinger Johannes (1830), Heckel Jakab (1863), Kriesch János (1868), Herman Ottó (1887), DadayJenő (1897), EntzGéza (1897), Koch Antal (é.n.), Jankó János (1906), Vutskits György (1895, 1897a, b, 1913), Leidenfrost Gyula (1915), Dornyai Béla (1934), Hankó Béla (1931) és Lukács Károly (1932) munkái. Ezek a közlemények örökítették meg a magyarság ősfoglalkozásának számító halászat módozatait, néprajzi emlékeit, a Zalában, a Kis-Balatonban és befolyó vizeiben előforduló halfajokat, Magyarország halainak kövült maradványait, eredetüket, elterjedésüket és gyakoriságukat. Koch (é.n.) 170 kövült ős- és csontos halmaradvány felsorolásában 4 faj (Lamna sp., Otodussp., Carcharodon turgidens Ag.,Myliobatis superbus Hantk.) Balaton környéki (Oszlop, Feketehegy, Szápár, Padrag-Úrkút) előfordulását említi tithon mész-, illetve közép- és felsőeocén rétegekből (a jelenlegi Balaton és KisBalaton üledékrétegeiből bizonyára nagyszámú halfaj kerülne elő). A korabeli irodalom egyértelműen bizonyítja, hogy a „régi" Kis-Balaton mocsaras vizeiben és a csatlakozó vízfolyásokban sokrétű, változatos halfauna bőségben élt. A jégkorszakot (Pleisztocén) követő időszak üledékrétegeiből előkerült halmaradványok, illetve a korabeli klasszikus faunakutatás eredményei rajzolják meg az „eredeti" faunaképet. A halfauna későbbi, alapvető változásait a Kis-Balaton XVIII-XIX. századi „összezsugorodása", e század eleji lecsapolása (ennek történetét részletesen 1. Dornyai 1934), a berekterületek lekapcsolása (Tölg 1963), majd a máig tartó rekonstrukciós műveletek (1985-94), és kulturális hatások idézték elő. Hankó (1931) „Nagy-Magyarország" területéről összesen 76 halfajt mutat ki biztosan, a Kis-Balaton területéről név szerint csak a lápi pócot (Umbra krameri) és a tarka gébet (Proterorchinus marmoratus) említi. A többi, korai irodalom is csak elvétve tesz rendszeres említést a Kis-Balatonban előforduló halfajokról (lelőhelyekről), mennyiségi adatokat pedig sehol sem találhatunk. Ilyen adatokkal csak a Kis-Balaton Vízminőségvédemi tározó I. ütemének üzembe helyezését követő, rendszeres vizsgálatok szolgálták (Bíró 1990, 1991, 1992, 1993a, Bíró és mtsai 1990, Pomogyi 1991). A KBVR II. ütemének elárasztása jelenleg is folyik, az ott élő halfauna összetételének („alapállapot") és változásainak kiterjedt kutatása pedig csak 1992-ben kezdődött (Bíró 1993b). A Kis-Balaton vízminőségvédelmi tározó halfaunisztikai kutatásának eredményei (1986-93) Az 1985-ben elárasztott, 18 km

2 vízfelszínű Kis-Balaton vízminőségvédelmi tározó (Hídvégi tározó) fő feladata a Zala folyó vizével szállított növényi tápanyagok visszatartása, a hordalék ülepítése (Pomogyi, 1991, Szilágyi és mtsai 1990). A vízminőségvédelmi funkciót betöltő Kis-Balaton tározó I. fokozatának elárasztását (1985) követően a halfauna kialakulását az MTA BLKI, a Keszthelyi ATE és a VITUKI részben együttműködésben, részben egymástól függetlenül tanulmányozták. E kutatások a nemzetközi irodalomból ismert tényeket bizonyították, melyek szerint egy tározótér elárasztását követő 2-5 év során ott gazdag fajösszetételű és sűrű állományú halfauna alakult ki. 1986-87 során a víztározó területén 11 halfaj jelenlétét regisztráltuk, melyek a Balatonban is élnek (Bíró 1993c). A halivadék biomasszáját helyenként igen magas értéknek találtuk, mely alapján feltételezhető volt, hogy a tározó haltermő képessége a Balatonénak többszöröse is lehet. 1987-ben néhány Balatonba folyó patak halfaunáját vizsgálva olyan refugium területeket fedeztünk fel, ahol veszélyeztetett és/vagy kipusztultnak hitt halfajok jelentős állományai élnek. 1988/90 során kiderült, hogy a Kis-Balatonnal kapcsolatos befolyó vizekben (főleg kis vízfolyások) is élnek hasonló halfajok (Przybylski et al. 1991, Frankiewicz et al. 1991). A Kis-Balaton halaival kapcsolatban hazai, összefoglaló közlemény eddig csak szórványosan jelent meg (Bíró és mtsai 1990, in: Szántó [szerk.] 1990, Pomogyi [szerk.] 1991). A KisBalaton korábbi halbiológiai kutatásának célja a terület haltermő képességének meghatározása, illetve a másodlagos halászatihorgászati hasznosítás optimális módozatainak kidolgozása, valamint a ritka és veszélyeztetett halfajok előfordulási területeinek megismerése volt. Várható volt, hogy a spontán kialakuló halfaunát művi beavatkozással kedvezőbb irányban kell átalakítani. Ennek eléréséhez a természetes vizek és víztározók halászatihorgászati hasznosításával kapcsolatban bőséges hazai és külföldi tapasztalatok állnak rendelkezésünkre (Bíró 1991). Az elárasztást követő első időszakban (1985-89) három kutatócsoport (VITUKI, PATE, BLKI) összesen 31 fajt talált meg, melyek közül legtöbbet, 30-at a BLKI közölt. A VITUKI 1985. évi vizsgálatai szerint a halfajok megoszlása (244 db hal): 44%-a ezüstkárász, 21%-a ponty, 8,6%-a compó volt. Csekély mennyiségben fordult elő csuka és harcsa. A 2T és 3T térségében az ivadék 60%-a küsz, 13,6%-a dévérkeszeg, 12%-a ezüstkárász volt, de találtak vörösszárnyú keszeget, aranykárászt (?), gyöngyös razbórát és bodorkát is. Összesen 13 fajt regisztráltak. Ugyanezen évben a PATE kutatói 10 fajhoz tartozó (891 db) halból 75% bodorkát, 12,2% küszt, 4,5% dévérkeszeget, 3,6% karikakeszeget, 2% sügért, 1,1% bagolykeszeget, továbbá 0,20,56% vörösszárnyú keszeget, naphalat, csukát, vágódurbincsot tudtak azonosítani. Nem találtak sem ezüstkárászt, sem gyöngyös razbórát. 1986-ban a VITUKI 19, a PATE 11 halfajt talált meg. Előbbi eredményei szerint a leggyakoribb ragadozók a csuka és angolna voltak, míg a békés halak közül az ezüstkárász, compó, küsz és ponty. Nőtt a keszegfélék állománya, a dévér, a vörösszárnyú keszeg, bodorka volt a legközönségesebb, mind a felnőttkorú, mind az ivadék állományban. A PATE kutatói a megfogott (1028 db) hal 60%-át a 0+, 10%-át az 1+, 5%-át a 2+, 10%-át a 3+, 15%-át a 4+ korosztályból fogták (fajok szerint nem tüntetik fel, csak azt említik meg, hogy ponty ivadékot továbbra sem tudtak fogni). A kifogott halak többsége küsz, dévér, bodorka és csuka volt, a többi faj relatív gyakorisága 0,2-3% között változott, és 1,7% (17 db) ezüstkárászt találtak. 1987-ben a PATE, illetve a PATE és BLKI közösen végeztek kutatásokat. 661 db halat fogtak, melynek közel egyformán 17-19%-át tette ki a bodorka, dévér, küsz és ezüstkárász, 7%-át pedig a csuka. Az előző évhez viszonyítva nőtt az 1+ és 2+ korcsoport részaránya, a fiatalabbaké hasonló volt, az idősebbeké csökkent. 11 fajt találtak meg. 1988-ban 10 fajhoz tartozó (426 db) halat fogtak, melyek 98%-a bodorka, küsz, dévér, ezüstkárász, ponty volt. Az adatok az első negyedévre vonatkoznak, és az év további időszakában már egyértelmű ezüstkárász dominanciát figyeltek meg: 41-53%ot (Bíró és mtsai 1990). A június-november között kifogott 1302 db hal 20 fajhoz tartozott, melyek közül egy védett (réti csík) és egy veszélyeztetett faj (a Balatonból környezeti okokból kiszorult csapósügér) fordult elő. Megállapították, hogy a fajszerkezet - a fejes domolykó kivételével - lényegében megegyezik a Balaton és befolyóinak halfaunájával. 1989-ben mindhárom kutatócsoport vizsgálta a KBVR halfaunáját. A PATE kutatói az ivadék állomány (0+ korosztály) 32