Hidrológiai tájékoztató, 1978
Marek Miklós: Táj- és környezetvédelem Afrika északi részén
sékletí viszonyok mindenfajta kerti és szántóföldi növény, valamint gyümölcs termelésének kedveznek, a domboldalakon pedig olajfaültetvények és legelők vannak. A termelés eredményét a nyári aszály fenyegeti. Nyugat-Algériában sok kiépített öntözőrendszer található; keleten azonban — a nyári öntözővízigények kielégítéséhez — még további tározók építése szükséges. Az Atlasz két vonulata közötti Sott-fennsíkon a csapadék önmagában már nem elegendő a mezőgazdasági műveiésíhez. Az Atlaszból az esős időszak alatt lefolyó vizek a fennsík lefolyástalan medencéiben gyűlnek össze tavak formájában, melyek a nagy párolgás hatására kiszáradnak; megnő a sókoncentráció, hatalmas kiterjedésű sómezők vagy sós mocsarak jönnek létre. A nagy sókoncentráció miatt az itt összegyűlő vizek öntözésre nem alkalmasak, márpedig öntözés nélküli növénytermesztés ezen a területen bizonytalan kimenetelű, és az eredménye is csak nagyon szegényes. A területen összefüggő erdő már nem alakulhat ki, a növényzet gyér, szárazságtűrő fűfélékből, és ritka, elszórt törpe cserjékből áll. Ezen a sztyeppén a terület eltartóképességét meghaladó mennyiségű állatállomány vándorol, teljesen letarolva a legelőket. Az itt élő félnomád lakosság a Szaharától a Teli-Atlaszig tereli hatalmas birka-, kecske- és tevenyájait az évszaknak megfelelően. A Szahara-Atlaszban már csak igen kevés összefüggő erdőt találunk. A mostoha természeti viszonyok és a túllegeltetés következtében a hegyek legnagyobbrészt teljesein csupaszok, a kevés és ritka fa és cserje gyökereivel a sziklák repedéseibe kapaszkodik, termőtalajról alig beszélhetünk. A völgyekben a szántóföldi művelés külterjes módon folyik, talajerő-utánpótlás niincs, a hozamok alacsonyak. Szárazabb években öntözés nélkül jó, ha a vetőmagnak való megterem. A folyóvölgyekben megjelennek a pálmakertek, melyek az egyes vízfolyásókat hosszú zöld sávként követik. Ez az itt levő oázisjellegű települések létalapja. Egy család megélhetését 5—10 datolyapálma biztosítja. Alattuk megterem minden, ami a szegényes, de biztos megélhetésihez szükséges. 3—4 m 2 területű kis gabonaágyás, zöldség és főzelékágyások, narancs és citromfák húzódnak meg a pálmák alaitt. Mindezekhez azonban víz szükséges. A vízfolyások vizét az utolsó cseppig hasznosítják a száraz időszak alatt, a pálmafák gyökereikkel még a meder fenékszintje alatti föld alatt szivárgó vizeket is felszívják, amikor a folyó teljesen kiszáradt. Az Atlasztól délre terül el a Szahara. Vele kapcsolatban számos általánosítás és téves közhiedelem terjedt el világszerte, melyek közül némelyikre érdemes itt válaszolni. A Szahara nem kihalt, növényzet és állatvilág nélküli pusztaság. Gyér száraz elszórt fűcsomók, törpe cserjék találhatók még a homokdűnéken és a kősivatagban is. Ezekben a növényi élet lappangó állapotban van. A ritkán bekövetkező esők után szinte órák alatt a sivatag közöldül, a növényzet hirtelen fejlődésnek indul, míg ismét ki nem szárad minden, és tovább alussza Csipkerózsika álmát, várva a valamikor eljövő újabb esőt. Ezt a növényzetet legelik a sivatagi nomádok állatai. A szaharai oázisokra ugyanaz vonatkozik, mint a Szahara-Atlasz pálmakertjeire. Öntözés nélkül nem terem meg semmi, és a nagymértékű párolgás miatt állandóan kell öntözni. A növényzet a tűző napsütésben csak a datolyapálmák árnyékában marad meg. Az oázislakók földművesek, állatállományuk nem jelentős. A talajerő utánpótlásáról kezeletlen emberi fekáltrágyával és háztartási hulladékokkal gondoskodnak. Az oázisok olyannak tűnnek, miint a mohamedán paradicsom. Pálmafák alatt a barázdákban csörgedező víz, árnyas kertek gyümölcsfákkal; jólét és biztonság látszatát keltik a sivatagból érkező vándorban. A tényeket jobban megvizsgálva kitűnik, hogy az oázisok túlnépesedtek. A terményekből csak szűkösen jut a lakosságnak, és a vízkészletek korlátozott volta miatt a termőterület bővítése sem lehetséges. Az oázislakóknak fáradságos munkával kell az elsivatagosodástól megóvni földjüket. A Souf-.vidékén az oázisok a homokdűnék közötti tölcsérszerű mélyedésekben vannak, ahol a terep szintje megközelíti a homokban levő talajvízszintet, mélybe a pálmafák gyökerei lenyúlnak. A csalód néhány datolyapálmáját magába foglaló „tölcsérből" a család tagjai a folyóshomok oldalfalakon felmászva kis kosaraikban hordják ki állandóan azt a homokot, amit a sivatagi szelek behordanak, és ami a pálmafákat betemetéssel fenyegeti. Nyugat- és Dél-Szaharában a vizet kútsorok közötti mélyen fekvő csatornákkal, az úgynevezett foggarákkal vezetik igen nagy távolságokra. A Szaharában kiépített foggarahálózat összhossza miintegy 4000 km. Ezeknek a mászható méretű föld alatti csatornáknak az állandó tisztítása és karbantartása fáradságos és veszélyes munkát jelent, mely sokszor emberéleteket is áldozatul követel, mikor ráömlik a lent dolgozóra a föld. Más helyeken a kutak ásása, és a kutakból való vízmerés munkája az, ami az oázis fennmaradását biztosítja, a természet ellen vívott szakadatlan küzdelemben. A Szaharáról a közhiedelem azt tartja, hogy a szomjúság földje, ahol a vándort a szamjhalál fenyegeti. A Szaharában a jellemző nem annyira a szomjúság, mint inkább az éhínség. Víz mindenütt van, csak a felszínre kell hozni. Közismertek azok a megállapítások, hogy a Szahara alatt hatalmas édesvíztározók találhatók. Ezeknek a föld alatti víztározóknak a nagybani hasznosítására még nem került sor. Jelenleg még nem lehet megjósolni, hogy ezek kitermelése milyen következményekkel járna. Elképzelhető, hogy a sztatikus vízkészlet kitermelését egyes oázisok meglevő vízellátási rendszere sínylené meg. Aránylag sűrűin találhatók kutak is a Szaharában. Annyi víz mindig akad, hogy innli lehessen. Még a jószágot is meg lehet itatni. Tisztálkodásra már csak szűkösein jut, öntözésre pedig mindenütt kevesebb a víz, mint amennyi kellene. Ezért a táplálék kevés, a jószág éhezik, és a lakosság is roszszul táplált, gyakran éhezik is, s az egyoldalú táplálkozás következtében különböző hiánybetegségek is fellépnek. Nemcsak a Szahara területére, de egész Észak-Afrikára jellemző az állatállomány nem megfelelő volta. Az alábbiakban ismertetésre kerül az okok és az okozatok önmagába visszatérő ördögi köre, melyből az állattenyésztő csak állami támogatással tud kiszabadulni, segítség nélkül egyre jobban elszegényedik. A már korábban leírtak szeriint a legelők növényzete az év egyrészében kiszárad, és a jószág ezt a lábon száradt szénát legeli. Az állatállomány leromlik, az állatok tartalékaikat felemésztik. A rossz minőségű állománynál a takarmány rosszul hasznosul. Következésképp a sovány, leromlott állományból azonos menynyiségű hús, tej, gyapjú előállításához sokkal több állat szükséges, mint egy jó állatállományból. A nagyobb számú állat több takarmányt legel le legelőkről, jobban letarolja azokat, és nagyobb területet is jár be. Emiatt a taposási kár is nagyobb. Mindez a legelők fokozottabb leromlását eredményezi. Ennek a folyamatnak jelentős szerepe lehetett a Szahara elsivatagosodásában is. A történelem előtti korokból fennmaradt sziklarajzok elefántokat, zsiráfokat, sőt még vízilovakat is ábrázolnak a vadász jelenetekben olyan vidékeken, ahol már csak néhány elszórt ezeréves ciprus sínylődik, mint a növényzet utolsó képviselője. Ezek az állatok, melyek jelenléte dús növényzetre és bő vízkészletekre utal, a szarvasmarha-tenyésztést ábrázoló rajzok megjelenése után tűntek el. Amikor a pásztornépek megjelentek, nemcsak a vadászokat szorították ki a területről, hanem a túlzott legeltetéssel megcsappant növényzet révén megváltoztatták a vidék arculatát is. A szubtrópusi növényzetet, a szavannát fokozatosan a sztyeppe, majd pedig a sivatag váltotta fel. A szarvasmarha után az ábrázolásban megjelent a kecske, majd a történelmi korok hajnalán a teve, amint az előbbiek a legelők leromlásával foko zatosan kiszorultak. Még a történelmi időkben is Algéria területén volt a Római Birodalom éléstára. Virágzó római települések 70