Hidrológiai tájékoztató, 1974

Lorberer Árpád: A magyar föld kutatásának lengyel úttörője Stanisłav Staszic

A magyar föld kutatásának lengyel úttörője Stanislaw Staszic Magyarország földtani megismerésének kezdetét, az első áttekintő földtani térkép megjelenését a tudománytörténeti irodalom és közvélemény egészen a legutóbbi évekig egyértelműen 1822-re, Francois Sulpice Beudant klasszikus beszámolója megjelenésének idejére határozta meg, az ő munkásságát megelőzően csak szórványos adatközléseket és Róbert Townson útleírását tartottuk számon. A Kárpát-medence, illetve Magyarország csaknem teljes területéről viszont — a Közép- és Dél-Dunántúl kivételével — a „lengyel geológia atyja" már 1806-ban sok tekintetben részletesebb és pontosabb földtani térképet készített. Ez a térkép 1815-ben, tehát hét évvel Beudant művét megelőzően nyomtatásban is megjelent Varsóban „A Kárpátoknak és Lengyelország más hegyeinek és síkságainak földszületéséről" c. monográfia mellékleteként. Ebben a könyvben Magyarország és Erdély földtani felépítése, morfológiai, vízrajzi és klimatikus viszonyai; érc-, ásvány- és sóelőfordulásai, ásványvizes és sós forrásai olyan részletességgel és súllyal szerepelnek, hogy semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha a hazai földtani, hidrológiai, illetve vízföldtani kutatások történetét akarjuk értékelni. Stanislaw Staszic 1755 novemberében született a nagy-lengyelországi Pilában, a poznani vajdaság területén, a város polgármesterének fiaként. Szülei papi pályára küldték, akkoriban a nem nemesi származásúak részére ez volt az egyetlen járható út a művelődéshez. A poznani teológia elvégzése után, apja biztatására és támogatásával húszévesen külföldre indult, hogy tovább képezhesse magát. Rövid lipcsei és göttingai tartózkodása után hosszabb időt töltött Párizsban, ahol filozófiát, történelmet, gazdasági és természettudományokat, főleg fizikát tanult a Sorbonne-on. Ez az időszak egész későbbi életére és munkásságára kihatott: itt barátkozott össze Kosciuszkoval, az enciklopédisták közül D'Alembert-rel és Raynall-lal, Dauberton-nal, a királyi udvar természettudományi gyűjteményének gondnokával és Guettard-ral, a Francia Akadémia tagjával, a neves mineralógussal és geológussal, aki az 1760—62-es években Lengyelországban is dolgozott és Staszic-ot Párizsban emiatt is támogatta. A legnagyobb hatással azonban kétségtelenül GeorgeLouis Leclerc Bújjon-nak a párizsi állat- és növénykert főintendánsának (1707—1788) munkássága volt Staszic-ra, hazatérése után le is fordította lengyelre „A természet korszakai" c. művét. Párizsi tartózkodása után előbb Olaszországba utazott, tanulmányozta az Etnát és a Vezúvot, majd bejárta a Dolomitok, valamint a Svájci és az Osztrák Alpok nevezetességeit. Hazájába visszatérve széles körű társadalmi és politikai tevékenységet fejtett ki: röpiratokban harcolt a gazdasági élet korszerűsítéséért, a parasztok és a városi kézművesek jogaiért, sürgette az oktatási reformokat, a tudományoknak a skolasztikus gondolkodásmód korlátaiból való kiszabadítását; később együtt küzdött Kosciuszko-val és Hugó Kolitqtaj-jal a nemzeti hadsereg megteremtéséért, részt vett az 1791. május 3-i alkotmány kidolgozásában, majd az 1794. évi tragikus végű felkelésben. „Magyarország és Lengyelország két olyan évszázados tölgy, amelyeknek törzsei ugyan különállóak és eltérő módon fejlődtek, de a föld felszíne alatt szerteágazó gyökereik szorosan összefonódtak és láthatatlanul összenőttek. Innen van az, hogy egyikük léte és virágzása a másik életének és egészségének is feltétele." Stanislaw Worcelinek, a „lengyel szocializmus atyjának" fenti szavai talán a legtalálóbban jellemzik azt a hagyományos, mélyen a történelmi múltban gyökerező kapcsolatot, amely népeinket összefűzi. De vajon tényleg olyan láthatatlanok-e azok a hajszálgyökerek, amelyek a lengyel és a magyar nép baráti érzelmeinek és sorsának, történelmének, kultúrájának és tudományának közös forrásai? Megtettünk-e minden tőlünk telhetőt egymás kölcsönös megismerésére? Kihasználtuk-e például mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a lengyel tudományos eredmények a magyar tudomány fejlődése számára is biztosíthattak? Stanislaiv Staszic (1755—1826) klasszikus lengyel geológus magyarországi munkássága bizonyítja, hogy volt ilyen lehetőség, de nem tudtunk élni vele. Stanislaw Staszic portréja (egykorú metszet) 5