Hidrológiai tájékoztató, 1968 június

Dr. Salánki János: 40 éves a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet

kint más más bányavárosban rendezett közgyűléssel, vidéki osztályok alakításával, működtetésével, a testvérszakok sokrétű problémájának megvitatásával, a Bányászati és Erdészeti Akadémia szervezeti reformjának, majd a tudományegyetemekkel való egyenjogúsításának felvetésével, előkészítésével és megvitatásával. 1896-ban, az ország ezer éves fennállásának ünnepén a Bányászati és Kohászati Egyesület, ismét a Magyarhoni Földtani Társulattal együtt, Budapesten nagy sikerű milleneumi kongresszust rendezett. Több évi előkészület után 1903. január 1-ével az egyesület székhelyét és vele együtt a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztőségét is Selmecányáról Budapestre helyezték át. A környezet változás kezdetben rendkívül élénkítőleg hatott a lap fejlődésére és az egyesületi életre, de a csakhamar feltámadt háborús szelek és a nyomában járó feszültségek, majd maga az első világháború és gyászos kimenetele: az óriási területi és ásványvagyon veszteségek sok gondot okoztak egyesületi vonalon is. 700 bánya- és kohómérnöki állásból mindössze 280 hely maradt részükre az országban, bár ezt a nagytőke kezén levő bányavállalatok helyzete semmiképp sem tett indokolttá. A főiskolát végzettek elhelyezkedési és termelőmunkába való lépésének lehetősége, vagy akárcsak a puszta szakmai gyakorlat szerzés lehetősége is a minimumra csökkent. A Selmecbányáról Sopronba költözött Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola léte és fenntartása, sőt szükségessé vált továbbfejlesztése és korszerűsítése is sok nehézségbe ütközött. Végül 1931-ben elnyerte a doktori és magántanári képesítés ritkán igénybe vett jogát. 1934ben pedig egyetemi rangra emelték és a budapesti műszaki egyetemmel egyesítették. És alighogy ezek és más évtizedes problémái úgy ahogy elrendeződtek, jött az új háború, szörnyű pusztításaival. Budapesten az egyesület székházra gyűjtött vagyonából kiforgatva, helységei kifosztva és romokban hevertek. A háború előtti 816 tagból 1945. májusában mindössze 64-en jelentünk meg az egybe hívott közgyűlésen, az egyesületi élet újra való megindítása céljából. Az élet azonban csak lassan, de egyre fokozódó ütemben megindult a munkahelyeken: a bányákban, az üzemekben, a gyárakban és az egyesületben is. A szénbányászat, az olaj- és földgázbányászat, a bauxitbányászat, az acéltermelés 20 év alatt többszörösére nőtt. Üj bányászati ágak indultak : az uránbányászat, az ásványbányászat. Ennek megfelelően az egyesületi élet is hihetetlenül fellendült. A taglétszám 1967-ig 4500-ra növekedett és öt szakosztályba tömörült: bányászati, olajbányászati, vaskohászati, fémkohászati és öntödei szakosztályba. Az egyesület folyóiratát a Bányászati és Kohászati Lapokat 1950-ben gazdasági okokból már két lapra volt célszerű osztani Bányászati Lapokra, Kőolaj és Földgáz melléklettel és a Kohászati Lapokra az öntöde melléklettel. A lapok példányszáma 3200+200, terjedelmük évi 900—900 oldal. Az Egyesület évi nagyrendezvényeinek száma kb. 20., szakelőadásainak száma pedig mintegy 400. Tankönyvek, szakkönyvek soha nem.látott bőségben jelennek meg. 75 vagy akár 100 év nem nagy idő, de mégis elég hosszú ahhoz, hogy még az egyesület vázlatos történetében is visszatükröződjék a bányászat, kohászat, tudományágaik, hazánk, a monarchia, sőt az emberiség történetének egy-egy parányi szakasza. Az egyébként mindenkor hagyományosan baráti és harmonikus szellemű egyesület tisztikarának zömét az első világháború végéig, a tudomány emberei szolgáltatták, a két világháború között a nagyvállalatok szakmai képviselői és a magánmérnökök, míg a második világháború után a politika és az állami szakigazgatás reprezentánsai adták. A szakmai és egyesületi élet pedig a hivatástudattól fűtve, különböző ritmusokban bár és mégis egyre gyorsuló iramban fejlődött, hogy mindenkor lépést tartson a társadalom vele szemben támasztott mind magasabb igényeivel. Ezek teljesítése a jelen és jövő bányászainak, kohászainak és a hozzájuk csatlakozó, mert hozzájuk tartozó geológusok és hidrológusok örömmel és büszkeséggel vállalt szép feladata. Dr. Schmidt Eligius Róbert 40 éves a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet 1927. szeptember 5-én, negyven évvel ezelőtt kezdte meg működését Tihanyban az első hazai biológiai kutatóintézet. Létrehozásáért évtizedeken keresztül folyt a harc, hiszen egy biológiai állomás létesítéséért már a milleneumi évek előtt szót emeltek a kor kiváló magyar természetkutatói, Herman Ottó, Lóczy Lajos, idősebb Entz Géza és mások. Természetesen nem elszigetelt hazai próbálkozás volt ez, mert a biológiai ismeretek fejlődése és az élővilág iránt megnövekedett érdeklődés eredményeképpen a legkülönbözőbb országokban egyre-másra létesültek a biológiai állomások és kutatóintézetek. A régebbieket, a Helgolandi, Szevasztopoli, Nápolyi, Arcachoni, Rovinyói intézeteket a XIX. sz. során alapították, majd ezt követően Európa szinte minden országában kisebb-nagyobb intézményt teremtettek az élővilág rendszerének, környezethez való alkalmazkodásának, az öröklékenységnek az élőlények szerkezetének és életműködésének kutatására. A természettudományok, és ezen belül a biológia gyors fejlődése sürgetően követelte hazánkban is egy megfelelő biológiai kutatóhely létrehozását. Azonban annak oka, hogy ez az 1920-as évek végén meg is valósult, nemcsak ebben rejlik, hanem abban is, hogy ezt a tendenciát kiaknázhatónak vélte és felkarolta az a Klebelsbergi kultúrpolitika, amely a kultúrfölény jelszavát tűzte zászlajára. A tudományos szükségszerűség és más országok példái mellett, kétségtelenül ennek a szempontnak is jelentős szerepe volt az intézet létrehozásában. Mit sem változtat ez azonban azon, hogy a Magyar Biológiai Kutatóintézet létrehozása a hazai biológiai kutatások és természettudományos fejlődés szempontjából jelentős tett volt. A felszabadulás előtt ugyanis ez volt az egyetlen, kizárólag tudományos célokat szolgáló, alapkutatásokat folytató biológiai intézet, s mint ilyen, a hazai biológiai kutatások központjává, új módszerek és eredmények fejlesztőjévé és terjesztőjévé vált. Amikor szerte a világon az első biológiai intézetek működni kezdtek, s még e század első harmadában is, a kutatások középpontjában az állat és növényvilág 1. kép. A MTA Biológiai Kutatóintézetének látképe a Piski-sétányról Foto: Kemenesi 12