Hidrológiai tájékoztató, 1967

2. szám, november - Dr. Bendefy László: 100 éves a Bányászati és Kohászati Lapok

koritniczai ásványvizekről", majd „A sós és nátronos vizek geológiai fontosságáról" értekezik 1884-ben. A következő évtizedből négy érdekes hidrológiai tanulmányt emelünk ki: „A legújabb artézi kút Párisban" (1890) c. ismertetés a párizsi artézi kutak fúrástechnológiájával is bővebben foglalkozik, tekintettel Zsigmondy Vilmos hasonló hazai tevékenységére. A tudományos érdeklődési kör bővüléséről tanúskodik „A talaj vízáramok bőségéről" (1893), valamint „A fémbányászat és a forrás védelem" (1898) című dolgozat. Schafarzik F. hidrogeológiai éleslátásáról tanúskodik „Az eskütéri (azaz Erzsébet-) híd építésénél felmerült nehézségek"-ről szóló, 1899. évi tanulmány. A aknaszlatinai kérdés azonban még mindig nem került le a napirendről. Hogyan lehetne az értékes sóbányát megmenteni? Ezzel a kérdéssel foglalkozik Steiger Zs.: „Vízmentesítési tanulmányok az aknaszlatinai kutató munkáknál kiemelt vízmennyiségnek az Albert-bányai mosási vizekre gyakorolt hatásáról" (1900), és „Tanulmány az akna-szlatinai Ferencz-bánya vízmentesítéséről" (1900), végül „Vízmentesítési segédmunkák a sót takaró agyagréteg felhasználásával az akna-szlatinai sóbányászatnál" (1903) szóló tanulmánya. A bányát azonban nem lehetett megmenteni. 1904-ben a helybeli főbányahivatal újabb vízbetörésről, 1908-ban Kompóty J. pedig a Kunigunda-bánya beomlásáról számol be részletesen. Századunk első évtizedében a hazai vízi energia felhasználásának lehetősége foglalkoztatja a kutatókat. Az akkori politikai keretek között erre számos, olcsón és jól megoldható természeti adottság kínálkozott. Az első ide vonatkozó tanulmány: „Hazánk vízi ereje" 1903-ból való. Majd a „Hatalmas vízierőmű a bányászat céljaira" (1908), illetőleg „Óriási vízműtelep Resiczán" (1909), „Nagy vízmű Tatabányán" (1909), „Vízerő hasznosítása Körmöczbányán" (1910) és Litschauer: „Vízi erőművek hazánkban" (1911) c. tanulmányok jelzik az ez úton való fejlődés gyors ütemét. Ugyanebben az időben a mélyfuratú kutak és a gyógyvizek kérdései is előtérbe kerültek. Ezeknek a kérdéseknek is fő fóruma a BKL. 1905-ben „A budai keserűvízforrások védterülete" címen egy máig is érdekes problémakör első körvonalazását adja. Fontos témát pendít meg Litschauer Lajos: „Vízáramlás sebessége földalatti természetes folyásában" (1906) c. értekezése. Ugyancsak ő foglalkozik több cikkében is a hazai artézi kutak kérdésével: „Artézi kutak fúrása" (1913): „Kútfúrás Szegeden" (1913); „Artézi kútjaink jövője" (1914) c. tanulmányai csak megerősítik aggodalmában, amelyet az „Alföldi artézi kutak vízcsökkenése" c. dolgozatában már 1912-ben a szakközönség elé vetített. A Bányászati és Kohászati Egyesület hasznos működése megnyilvánult a vízjog terén is. Már 1909-ben foglalkozik Sz. „Az osztrák ásványvízadó és a magyar gyógyvizek" vonatkozásaival, öt év múlva, 1914-ben pedig már beszámolót olvasunk az „Űj vízjog életbeléptetésé"-ről. Számos cikk és tanulmány szól a vízvezetés kérdéséről. Ennek nálunk — a rómaiakról nem is szólva, csak magyar vonatkozásban — legalább hatszáz éves múltja van. 1917-ben egy kisebb cikk arról szól, hogy „Száz éves vízvezeték (-re találtak) öntöttvascsövekből". Kimerítő tanulmányokkal találkozunk a Diósgyőrött és Parasznyán (1910), illetőleg Miskolcon (1926) létesített városi és ipari vízvezetékek létesítéséről, illetőleg Budapest vízműveinek korszerűsítéséről (1941). A hazai szénhidrogénkutatás fejlődésével karöltve újabb hidrológiai kérdések vetődtek fel. Az első, ilyen tárgyú dolgozat: „Víz, mint a petróleumterületek veszélyeztetője", 1911-ben jelent meg Dorser Hager tollából. Másfél évtizedes ugrással, 1926-tól kezdődően 1941-ig se szeri, se száma az ide vonatkozó közleményeknek. Itt közli Pávai-Vajna F. és Schmidt E. R. számos, idevágó új eredményét, és beszámolnak az új mélyfúrásokról. A BKL hasábjain zajlott le a heves polémia Pávai-Vajna F. és a Földtani Intézet igazgatója, Nopcsa Ferenc között (1928—1929), a lillafüredi mélyfúrással kapcsolatban. Érthető, hogy e vita súlyponti fóruma a BKL volt, mert a kérdésben nemcsak geológus-, hanem bányász-szakemberek is élénken érdekeltek voltak. De ki győzné felsorolni mindazt a sok értékes hidrológiai és hidrogeológiai vonatkozású dolgozatot, tanulmányt, ismertetést és rövid cikket, melyeknek a Hidrológiai Közlöny megjelenéséig (1928) a BKL adott teret. És a saját szaklap alapítása korántsem jelentette azt, hogy ezzel a hidrológusok, a BKL hasábjairól félrevonultak. Csak 1930 és 1966 között 114 érdemes tanulmányt jegyeztünk ki a BKL, illetőleg az önállóvá vált Bányászati Lapok hasábjairól. Közöttük számos alapvető jelentőségű értekezést. (Pl. 1962-ből: „Az artézi kutak vízhozama; a kutak nyugalmi vízszintje"; — vagy 1965-ből: „Kőolaj-víz rendszerek határfelületein kialakuló felületaktív hártyák vizsgálata"; s ugyancsak 1965-ből: „Bányászat és a vízgazdálkodás kapcsolatainak jogi szabályozása" stb.) A felsorolt példák azt igazolják, hogy igen egészséges és hasznos volt azt a szoros együttműködést kialakítani, amely a bányászok és a hidrológusok, hidrogeológusok között immár legalább száz éves múltra tekinthet vissza. A szoros együttműködés nem hogy lazult volna a Hidrológiai Szakosztálynak 50 évvel ezelőtt való megalakulásával, vagy a Hidrológiai Közlönynek 39 évvel ezelőtti megjelenésével: inkább erősödött. Ennek szép kifejezése volt a Bányászati Egyesületnek nemes, baráti tiszteletről tanúskodó gesztusa. Ugyanis az egyesület elnöksége a fennállásának fél százados jubileumát ünneplő Hidrológiai Társaságot a legnagyobb megbecsülést jelentő Mikoviny Sámuel Emlékéremmel tüntette ki. Az emlékérmet a jubileumi ünnepi gyűlésen Gyulay Zoltán professzor, a Bányászati és Kohászati Egyesület elnöke nyújtotta át Vitális Sándor professzornak, társaságunk elnökének. így köszöntötték tehát a bányászok, a 100 éves BKL és a 75 éves Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület-i múlttal hátuk mögött társaságunkat. Mintegy azt mondván ezzel: érdemes és jó munkát végzett a Hidrológiai Társaság a megalakulása óta eltelt fél évszázad alatt. Mi pedig, az egykori közös otthon melegét és az idősebb testvér gondoskodását érezzük ki ebből a gesztusból — s az együvé tartozás érzésével kiáltjuk feléjük: „Jó szerencsét, barátaink, a következő száz esztendőre!" „Jó szerencsét!" Dr. Bendefy László 16