Hidrológiai tájékoztató, 1964 június

HIDROMECHANIZÁCIÓS ANKÉT - Szentandrási Gyula: Beszámoló a bajai hidromechanizációs töltéserősítés kísérleti munkájáról - Stimm Miklós: A hidromechanizációs töltéserősítés gazdaságossága

A fenti, közvetett és Ft-ban nehezen kifejezhető, előnyök feltétlenül gazdaságossá teszik az új munkamódszer elterjesztését, mert kedvezően tovább növelik az egységárban jelentkező eltérést. Az értékelés az árak tekintetében még nem tesz különbséget a kísérleti munkán belül kipróbált 4 féle építési technológia között. Tekintettel arra, hogy az új módszer gazdaságossága bizonyítottnak látszik, most már az egészből — amely 4 változatból tevődött össze — elemző módon kell vizsgálni, hogy az alkalmazott módszerek gazdaságossága hogyan viszonylik egymáshoz, és a száraz földmunkagépek által végzett munka gazdaságosságához. A 4 módszert részletesen ismertette az előadás. A 2. táblázatban a már alkalmazott szempontok alapján, termelési értékben kimutatva, feldolgoztam a tényleges ráfordításból adódó, egyes munkamódszerekre vonatkozó egységárakat, így hasonlítva össze az egyes eljárások kihatásait. 2. táblázat. A különböző technológiával végzett hidromechanizációs töltésépítés egységárainak összehasonlítása Munkafázis Kotrómunka Humuszleszedés Vízlevezető árok Ülepítőgát J Profilrendezés j Szivattyúzás Csőszerelés Szivattyúakna Termelési érték Egységár I.». medence 465 26 I 46 54 106 18 726 42,10 I. b. medence 490 47 I 63 60 144 40 855 49,50 II. a. medence 444 33 46 35 120 2 680 39,60 II. b. medence 474 9 54 120 18 645 39,50 A megállapított termelési értékek és összehasonlító egységárak azzal a feltételezéssel készültek, mintha a kísérleti munka teljes egésze egyik, vagy másik technológiával teljesült volna. Erre az egyes eljárások összehasonlíthatósága miatt volt szükség. Természetesen a munkamennyiségeket arányosan a 17 200 m

3 és az egyes szakaszokra beépített m

3 viszonya szerint határoztam meg. A feldolgozott adatok ismételten bizonyítják, hogy a száraz földmunkavégzés egységárai általában magasabbak a hidromechanizációs munkáénál. Az l.b. medence magasabb egységárát részben indokolja a csőszerelés költsége. Itt ugyanis emelte a költségeket az a tény, hogy a zagyvezetéket végig bakokra helyezték s a bakok átépítése és a gyakori csőáthelyezés költségnövelő tényező volt. Kitűnik, hogy a H.a. medencében végzett töltéserősítés egységára alacsonyabb 5—7 %-kal, mint az ülepítő töltések sorozatával végzett munkák egységára. Ezzel a megoldással lényegesen kisebb szelvényű háttöltés is gazdaságosan megépíthető, szemben az előbbi módszerekkel. Az alsó határ, amikor még gazdaságosan alkalmazható az eljárás 15 m

3/fm körül mozog. A ll.b. medencében alkalmazott úgynevezett szabadrézsüs megoldást is értékelve — bár az iszapolt m

3 a legalacsonyabb egységárat adja — a szükségszerűen nagy háttöltés miatt a töltés-folyóméterre eső költség olyan nagy, hogy az eljárás csak akkor válik gazdaságossá, amikor az egy folyóméterbe beépített háttöltés anyagmennyisége eléri az 50 m

3-t. Meg kell említeni, hogy a II. szakaszon alkalmazott technológiai megoldások csak töltéserősítésekhez alkalmazhatók gazdaságosan, hiszen előfeltétel, hogy egyik oldalon meglévő töltésekre támaszkodjon az újonnan épített rész. A kísérleti munka tapasztalatainak értékelése során meg kell vizsgálni, hogy a kialakult egységárakat milyen intézkedésekkai lehetne még a jelenlegi, viszonylag kedvező értékek alá csökkenteni. Az alkalmazandó intézkedések kétirányúak lehetnek, mégpedig műszaki és szervezési jellegűek. Sorbavéve az egyes munkafázisokat, az alábbi intézkedések eredményezhetnek további gazdasági eredményt: I) A töltésiszapolási munkák — tekintettel arra, hogy most már hasonló anyagminőségre vonatkozóan rendelkezünk tapasztalatokkal — órabérben történő elszámolása nem indokolt. Korábban ennek a hatását már kimutattam. A jelenlegi normában előírt egységárak feltétlenül tovább csökkenthetők és csökkentendők. A csökkentés lehetőségei megvannak, mert a bajai munka során végzett mérések, valamint egyéb céllal korábban végzett méréseink, bizonyítják, hogy az úszókotrók a jelenlegi előírt teljesítménynél magasabbat is tudnak nyújtani. Ugyanakkor vizsgálat tárgyává kell tenni az egyes kotrók üzemköltségét és az ebből számítható üzefnóra költséget is. összefoglalva, korszerűsíteni kell és lehet a kivitelezést végző úszókotró, illetve úszókotrók normaelőírásait. A normaelőírás olyan jellegű legyen, hogy megközelítse a gépi földmunka normarendszerét. Az iszapkotrást végző teljes kotrópark átlagára kell a normát megállapítani, mert nem szabad az egyes kotróktól függővé tenni a kiviteli munka költségeit, hanem súlyozott átlagok alapján kell az árat képezni. A jelenlegi körülmények között el kell vetni azt a gondolatot, hogy új úszókotrók beszerzésével kell az egységárat leszorítani. Véleményem szerint, amíg jobb gépek nem állanak rendelkezésre, addig is lényegesen kedvezőbb egységárakat lehet alkalmazni a mostaniaknál, de még a mostani árak mellett is kedvező a kép a hidromechanizációs munkavégzés szempontjából. A fentieket egy kis számítással igazolva elmondhatom, hogy a kísérleti munkán I m

3 iszapolásra a Hungária kotrónak 0,00157 kotró munkaórára volt szükség. A kotró engedélyezett óraköltsége 1,620 Ft, így egy m

3 iszapolás 25,43 Ft-ra alakult. Ha azonban nem a Hungária óraköltségét vesszük alapul, hanem egy korábbi VÍZITERV tanulmányban javasolt üzemóraköltséget, mely megközelítően megegyezik a Torontál kotró 800 Ft/óra költségével, akkor I m

3 iszapolás egyséára 12,50 Ft lehetne. Csak ez az átlagosítás 50 %-os iszapolási költségcsökkentést eredményezhet. Ha figyelembe vesszük, hogy az érvényes norma szerinti egységár az adott távolságra és körülmények között 22,90 Ft, akkor is látható, hogy lényeges csökkentés irányozható elő. A munka gazdaságosságát — azonos körülmények között — legérzékenyebben a zagysűrűség befolyásolja. A kísérleti munka során a VITUKI különböző mérési módszerekkel megállapította, hogy a szállított zagyban a szilárd anyag aránya alacsony volt. A szilárd anyag a szállított zagy térfogathoz viszonyítva csupán 9—10% volt. Ez az érték jóval alacsonyabb, mint az irodalom által ismertetett eddigi külföldi eredmények. A zagysűrűséget feltétlenül meg kell emelni a további munkáknál, legalább 20 %-ra. Ez esetben a költségek — természetesen nem lineárisan — mintegy 20—25 %-kal tovább csökkenthetők. 3) A kísérleti munkánál — mint azt előbb ismertettem — igen költségesnek bizonyult az állványokon vezetett cső szerelése, még a többi csőszereléshez képest is. Ez a költségnövelő tényező a továbbiakban teljesen megszüntetendő. Az ilyen szerelés helyett gyorskapcsolású csöveket vagy olyan fix elhelyezésű csővezetéket célszerű építeni, amelyet a munka befejezéséig nem kell átszerelni4) Az itt jelzett munkamódszerek egyszerűsíthetők és lényegesen termelékenyebbé tehetők — az emberi munkaerő majdnem teljes kiküszöbölésével — segédgépek alkalmazásával. 75