Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Max Aub Francisco Franco halálának igaz története (Láng Zoltán fordítása)
59 lenesek voltak, politikai rokonszenvvel fogadták őket, míg ellenfeleik – maradi konzervatívok vagy spanyol bevándorlók – azért nézték jó szemmel őket, mert spanyolok, ugyanakkor elutasítóak voltak velük szemben, amiért forradalmárok. Zavaros ügy. Ignacio ezt sokkal egyszerűbben látta: lenézte őket, a hangoskodókat. Két hónappal később már annyi mindent tudott a spanyol polgárháborúról, mint semmi másról. Mindeddig az asztaltársaságok szakmák vagy intézmények szerint szerveződtek anélkül, hogy az egyes asztalok között nézeteltérésre került volna sor. A spanyolok – szokásuk szerint, miként azt don Medardo mondta – mindent felforgattak a pártjaikkal és furcsa alosztályaikkal, és e zűrzavart csak az idő tudta tisztázni az ilyen árnyalatokra nem kimondottan érzékeny, de korántsem lassú észjárású sonorai pincér fejében; például: egy Negrín-párti szocialista miért szól csak rosszat egy másik szocialistáról, ha az Largo Caballero vagy Prieto követője, és szólni sem szól hozzá, hacsak nem ugyanabból a tartományból származnak mindketten; hogyhogy valamely frakció anarchistája együtt kávézhat egy föderalistával, de egy másik csoport anarchistájával nem, és természetesen semmiképpen egy szocialistával, legyen az bárkinek is a híve, és lett légyen bármely tartományból. Azonos hadtestben szolgálók között szövődhetett barátság, de ellenségeskedés ugyanúgy. A menekültek számára az első években nyújtott csekély támogatás még jobban megosztotta az újonnan érkezőket: szembeállította a SERE tagjait a JARE tagjaival, akár köztársaságiak, szocialisták, kommunisták, anarchisták, föderalisták, andalúzok, gallegók, katalánok, aragóniaiak, valenciaiak, hegyvidékiek, vagy akárkik is voltak. Egyetlen dologban értettek egyet: csak a múltról beszéltek olyan kemény, bántó hangsúllyal, hogy az zavart okozzon. Nacho oda jutott, hogy azt álmodta, egy katalán faluban egy hatalmas, C alakú görbe tűvel fültől fülig végigdöfködik a fejét. Ennyi spanyol miatt kezdte rokonszenvesnek találni Cuahtémocot, aki némán is tudott veszíteni. Erről egy bizonyos csütörtök délutáni összejövetelen hallott néhány nem túl jelentős és rossznyelvű író találkozóján, akiket egy nagyon világos bőrű és kék szemű ezredes szórakoztatott, Hernán Cortésnek és leszármazottainak személyes ellensége. Szerinte a menekültek minden kétséget kizáróan ez utóbbiak közé tartoztak. Mindenesetre Carmen Villalobos – született zapoték – 1940. február 11-én bizonygatta a derék Chocano López ezredesnek, hogy az ő elődeinek több köze lehetett Tenochtitlán bevételéhez, mint ezeknek az újonnan érkezőknek (kihangsúlyozom, mivel később ezt a gondolatmenetet volt, aki sajátjaként ismételte). A baj azonban egyébből adódott: ellentmondást nem tűrő kiabálással igyekeztek előtérbe kerülni: – Amikor én... – Amikor én... – Amikor én...
