Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 7-8. szám - Max Aub Francisco Franco halálának igaz története (Láng Zoltán fordítása)

59 lenesek voltak, politikai rokonszenvvel fogadták őket, míg ellenfeleik – maradi konzervatívok vagy spanyol bevándorlók – azért nézték jó szemmel őket, mert spanyolok, ugyanakkor elutasítóak voltak velük szemben, amiért forradalmárok. Zavaros ügy. Ignacio ezt sokkal egyszerűbben látta: lenézte őket, a hangoskodókat. Két hónappal később már annyi mindent tudott a spanyol polgárháborúról, mint semmi másról. Mindeddig az asztaltársaságok szakmák vagy intézmények szerint szerve­ződtek anélkül, hogy az egyes asztalok között nézeteltérésre került volna sor. A spanyolok – szokásuk szerint, miként azt don Medardo mondta – mindent felforgattak a pártjaikkal és furcsa alosztályaikkal, és e zűrzavart csak az idő tudta tisztázni az ilyen árnyalatokra nem kimondottan érzékeny, de korántsem lassú észjárású sonorai pincér fejében; például: egy Negrín-párti szocialista miért szól csak rosszat egy másik szocialistáról, ha az Largo Caballero vagy Prieto követője, és szólni sem szól hozzá, hacsak nem ugyanabból a tartományból származnak mind­ketten; hogyhogy valamely frakció anarchistája együtt kávézhat egy föderalistával, de egy másik csoport anarchistájával nem, és természetesen semmiképpen egy szocialistával, legyen az bárkinek is a híve, és lett légyen bármely tartományból. Azonos hadtestben szolgálók között szövődhetett barátság, de ellenségeskedés ugyanúgy. A menekültek számára az első években nyújtott csekély támogatás még jobban megosztotta az újonnan érkezőket: szembeállította a SERE tagjait a JARE tagjaival, akár köztársaságiak, szocialisták, kommunisták, anarchisták, föderalis­ták, andalúzok, gallegók, katalánok, aragóniaiak, valenciaiak, hegyvidékiek, vagy akárkik is voltak. Egyetlen dologban értettek egyet: csak a múltról beszéltek olyan kemény, bántó hangsúllyal, hogy az zavart okozzon. Nacho oda jutott, hogy azt álmodta, egy katalán faluban egy hatalmas, C alakú görbe tűvel fültől fülig végig­döfködik a fejét. Ennyi spanyol miatt kezdte rokonszenvesnek találni Cuahtémoc­ot, aki némán is tudott veszíteni. Erről egy bizonyos csütörtök délutáni összejö­vetelen hallott néhány nem túl jelentős és rossznyelvű író találkozóján, akiket egy nagyon világos bőrű és kék szemű ezredes szórakoztatott, Hernán Cortésnek és leszármazottainak személyes ellensége. Szerinte a menekültek minden kétséget kizáróan ez utóbbiak közé tartoztak. Mindenesetre Carmen Villalobos – született zapoték – 1940. február 11-én bizonygatta a derék Chocano López ezredesnek, hogy az ő elődeinek több köze lehetett Tenochtitlán bevételéhez, mint ezeknek az újonnan érkezőknek (kihangsúlyozom, mivel később ezt a gondolatmenetet volt, aki sajátjaként ismételte). A baj azonban egyébből adódott: ellentmondást nem tűrő kiabálással igyekez­tek előtérbe kerülni: – Amikor én... – Amikor én... – Amikor én...

Next

/
Oldalképek
Tartalom