Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
10 érdekes, észrevettem, hogy már visszanyerte a hangját, arca visszanyerte a színét, de mint az imént mondtam, nincs sok időnk. Doña Aurora megkért, hogy adjak tanácsot neki, hogy legyek a védője. Én elfogadtam, de először fel kell adnia magát. Ezért jöttünk hozzád, hogy kikérjük a szakmai véleményedet, mielőtt a bíróságra megyünk. Először azt javasoltam neki, vallja azt, hogy felindultságában, legyűrhetetlen hevületében cselekedett, de aztán elgondolkodtam rajta és... A vádhatóság természetesen szakértői véleményt fog kérni. Mi kérünk egy másikat, és mielőtt döntenénk, mit teszünk, szeretném tudni a véleményedet, leszel-e a szakértőnk. Apám pár másodpercig hallgatott. Így volt, doña Aurora?, kérdezte végül, hirtelen fékezhetetlen késztetést érzett, hogy megölje a lányát? Nem, felelte a nő ugyanazon a döbbenetesen magabiztos hangon, ahogyan bevallotta a bűntényt. Már napokkal korábban eldöntöttem. Nem tehettem mást, tarthatatlan volt a helyzet, érti?, mert azok meggyőzték, az ellenségeim azt parancsolták neki, hogy távolodjon el tőlem... Egészen addig furcsa hölgynek és egyszerű gyilkosnak tartottam. De ekkor rájöttem, itt többről van szó. Ők nagyon erősek, izgatta fel magát hirtelen, olyan indulatos lett a hangja, hogy alig értettem, mit mond, ők, a nemzetközi hatalmak ügynökei, ők marták el tőlem Hildét. Furcsán billegett a széken, erősen, ugyanakkor szaggatottan rázta összeszorított öklét, amitől a teste balra dőlt, kiegyenesedett, aztán megint ugyanarra dőlt. A teste persze nem érdekelte őket, ők csak a lelkét akarták megszerezni, én ezt előre láttam. Hilde azt mondta, otthagy engem, hogy odaköltözik valakihez, de én tudtam, mi az igazság, tudtam, hogy elmegy velük, hogy összeesküdjön velük ellenem, hát nem értik? De, doña Aurora, én értem... Apám hangja megnyugtatta. Ők tehetnek róla, makacskodott finoman. Pontosan, a gyilkos többször bólintott, végül is egy művelt ember, ekkor szemrehányóan tekintett a kísérőjére, egy intelligens ember. Azt hiszem, Juan, ez hiba, vélte apám, miközben az a nő addig igazgatta a szoknyája ráncait, amíg azok teljesen kisimultak, jobb, ha elmondja az igazságot. De akkor előre kiterveléssel vádolják, érvelt az ügyvéd, és az nagyon kemény ítélettel jár. Tudom, de... Te mondtad, lesznek szakértők. Ha ragaszkodik ehhez a változathoz, könnyebben szabadul, hidd el nekem. De ugye nem azt akarja sugalmazni, hogy bolond vagyok? Egészen eddig a percig nem értettem pontosan, miben értett egyet a két barát, de doña Aurora gyanakvása magyarázatul szolgált. Nem, hallottam ki ismét az óvatosságot apám hangjából, én nem azt mondom, hogy ön bolond. Csak azt mondom, önnek előnyösebb, ha a bíróság azt hiszi, hogy az. Szó sem lehet róla, hallja? Felállt, és nagy lépésekkel róni kezdte a szobát, így még inkább római hadvezérként festett. Ebbe nem megyek bele, megállt, apámhoz fordult, ujjával rábökött, szó sem lehet róla, se ön, se más nem vesz rá. Hát nem értik? Balra kiesett a látószögemből, de rögtön vissza is tért. Azt hiszi valaki, hogy nem vagyok eszemnél?, ordította az ajtó felé pillantva, ami mögött elbújtam. Azt tettem, amit tennem kellett, úgy viselkedtem, ahogy egy anya, mert az vagyok, fordult megrovóan az ügyvédjéhez. Mit képzel-
