Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
9 Figyelj, Andrés, a férfi vékony, rekedt, tompa hangon szólalt meg, azért jöttünk, mert ma reggel, alig egy órával ezelőtt, doña Aurora megölte a lányát. Így kezdődött. Nem láthattam apám arcát, de hallottam a hangját, benne az alig észlelhető reszketés visszhangját. Hogyan? Nem értem... Az úr, akit Juannak hívtak, előhúzott egy becsomagolt tárgyat a zakója egyik zsebéből, kibontotta, hogy a kérdezője lássa, meglazította a nyakkendőjét, és nem sok sikerrel megköszörülte a torkát, hogy tisztább legyen a hangja. Négyszer fejbe lőtte Hildegartot ezzel a revolverrel. Utána eljött az irodámba, és átadta a fegyvert. Hogyan?, kérdezte ismét apám, de válaszként csak egy türelmetlen nő csettintett a szájával. Ön tette, doña Aurora? Persze hogy én tettem, miután átvette a szót, keresztbe vetette a lábát. Tulajdonképpen nem tudom, mért csodálkozik ezen annyira, semmi különös sincs benne... Én megbabonázva hallgattam egy olyasvalaki határozott, erős hangját, aki tudta, mit beszél, ami úgy csengett, mint anyám bármelyik barátnőjének, sőt magának anyámnak a hangja, amikor azt taglalja, mennyire felmentek a bérleti díjak, vagy hogy melyik pártra fog szavazni. Hildegart az én művem volt, magyarázta doña Aurora, és nem jól sikerült. Túlságosan későn jöttem rá, de most már biztos vagyok benne. Hiábavaló volt minden erőfeszítésem, és utána... Amit tettem az nem más, mint amit egy művész tesz, amikor rájön, hogy tévedett, és megsemmisíti a művét, hogy kezdje elölről. Ehhez a ponthoz érve apám már kellőképpen magához tért, hogy feltegyen néhány óvatos kérdést. Nem gondolja, hogy Hildegart önálló lény volt? Ön szerint nem volt tökéletes személy? Személynek személy volt, helyeselt a nő, az volt, mert én azt akartam, de tökéletes az nem. Nem lehetett az, mert én formáltam, a saját szellememet leheltem belé. A szellemét? Próbálkozott megint finoman apám. Bocsásson meg, doña Aurora, de nem értem pontosan, mit akar ezzel a szóval mondani. Jobban tetszik a lélek?, javasolta a nő, és szájával meghatározhatatlan hangot adott ki, olyan nevetés-, és horkantásfélét. Jó, akkor legyen lélek. És ne higgye, hogy nem vettem észre. Ma reggel, a halála pillanatában... Ekkor előrehajolt, a levegőben széttárta a kezét, és először engedett meg magának valami érzelemfélét. Egy pillanattal azt követően, hogy megszűnt létezni, a lélek, amit én adtam neki, elhagyta a testét, és visszajött az enyémbe. Ismét a szoknyájára ejtette a kezét, amit előzőleg a mellére tett, és visszazökkent az addig megőrzött közönyös higgadtságba. Most már ismét enyém a teljes lelkem. És ezért ölte meg?, nem láttam apámat, de hallottam tollának gyors, folyamatos sercegését a papíron. Azért ölte meg, hogy visszakapja a lelkét, amit neki adott? Nem. Azért öltem meg, mert a lányom jó volt, spirituális, megérdemelte, hogy felemelkedjen, röpüljön. Ebben a disznó világban az ellenségeim megrontották volna, s ezt én nem viseltem volna el. Az ellenségei? Kik azok...? Bocsáss meg, Andrés. A férfi, aki tegezte apámat, felemelte az egyik kezét, és félbeszakította a párbeszédet, amelybe jóformán bele sem folyt. Én megértem, hogy ez számodra nagyon
