Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
8 kíváncsivá tett. Azt kérdeztem, hogyan torzulhat el az arca valakinek, de senki sem igyekezett válaszolni. Nos, 1933. június 9-én megtapasztaltam annak az apámnál valamivel idősebb férfinak az arcán, alsó állkapcsa leesett, elvált a szája többi részétől, két szeme annyira felakadt, mint aki kísértetet lát. És nem csak ezt mutatta meg nekem. Soha nem láttam még senkit olyan holtsápadtnak, sem olyan kövér izzadságcseppeket, olyan tökéletesen gömbölyűeket, mint amit köszönés előtt letörölt. Felitatásukkor a zsebkendő fehéres, nedves maszkká változtatta az arcát, úgy festett, mint esőben a templomok homlokzati szobrai. Akár egy síron túli lény, egy sokat szenvedett illetőnek a szelleme, de kevésbé volt ijesztő, mint a kíséretében lévő nő. Első látásra átlagos hölgynek tűnt. Semmi jele nem volt rajta rémületnek vagy fájdalomnak, minden normális volt, kivéve őt magát. Arca akár egy római hadvezéré, a fejét felfelé toló dölyfös álla nem nyert akkora hangsúlyt, mint a hoszszú, hegyes orra, az olyan volt, mint a kiskoromban rajzolt boszorkányoké. Ajka annyira keskeny, hogy szinte nem is látszott, de két sötét, enyhén kancsal szeme úgy bámult rám, mintha át tudna fúrni velük. Elegánsan volt öltözve, fején sötét textilsapka, amitől pár óra múlva rettentően melege lesz, nyakában gyöngylánc, fülében arany fülbevaló, túl sok ékszer egy pszichiáternél tett kora délelőtti látogatáshoz. Nyugalma elütött a kísérője idegességétől, de a hangja, mit állsz itt, te gyerek?, menj, szólj a doktornak, gyerünk, az kemény volt, és olyan durva, hogy a férfi kénytelen volt megszólalni, és sokkal udvariasabban arra kérni, hogy legyek szíves, szóljak az édesapámnak. Papa, papa! Odafutottam a dolgozószobához, és kopogás nélkül benyitottam. Nem Eloy az, papa, vendéged van. Egy normális úr és egy nagyon furcsa hölgy... Néhány óra múlva, amikor ismét nyugalom lett, apám gratulált ezért a meghatározásért. Klinikusi szemed van, Germán, mondta, tulajdonképpen senki sem írhatta volna le tökéletesebben őket. A délelőtt látottak és hallottak után büszkén fogadtam a dicséretet. Mindig pilóta szerettem volna lenni, de akkor eldöntöttem, hogy ugyanazt fogom tanulni, mint az apám, noha ő sem rettent meg kevésbé, mint én, amikor fogadta a vendégeit. Juan, doña Aurora, milyen kellemes meglepetés! Hozzájuk lépve rájött, hogy téves formáját választotta a köszöntésnek, és lefagyott a mosoly a szájáról. Mit tehetek önökért? Az úr felém bökött a fejével, nincs sok időnk, Andrés, jobb, ha bemegyünk a dolgozószobádba. Apám rám se pillantott, miközben végigvezette őket a folyosón, de amikor megmarkolta a kilincset hátranézett, látta, hogy megyek utánuk, akkor azt mondta, menjek tanulni. Nem tettem. Dolgozószobája egy másik szobához kapcsolódott egy dupla ajtón keresztül, ami félig nyitva volt. Kibújtam a papucsomból, hogy ne üssek zajt, odaálltam a rögzített szárny mögé, onnan tökéletesen ráláttam az apám íróasztala előtti két székre. Sem ő, sem a vendégei nem fedeztek fel, én pedig némán figyeltem a rémálomnak tűnő jelenetet.
