Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 6. szám - Füzi László: „Megrendítő létpoétika” (Benes József művészetének fogadtatástörténete)
110 meglátásokra, képeinek egyes sajátosságait ezek alapján is tudatosította, miközben teljes szuverenitással uralta önnön világát. A közösség története-sorsa Benes, s természetesen mások műveinek a révén, az említett mozgásokhoz is kötődve az egyetemesség szintjére emelkedett. A nagyvonalú gesztussal elénk tett írások elemzésével messzire juthatnánk ennek a kapcsolatnak a megértésében, itt és most, az olvasmányélmény hatása alatt csupán pár megjegyzést teszek. Valójában ebben az összefüggés-rendszerben érthetjük meg igazán, mekkora kihívást jelentett maga a Benes-jelenség, Benes indulása a vajdasági magyar szellemi élet számára. Műveinek leírása a vajdasági, majd az egyetemes magyarnak mondott műkritika komoly feladata volt, s az ma is. Az első, 1961-ben megrendezett kiállítása kapcsán még az a kérdés is felmerült, hogy a művész vagy a művészet ott és akkor egyáltalán foglalkozhat-e az általa felvetett kérdésekkel. Ács József írta: „Benes képeiről azt mondhatnánk, hogy az ő igaza fájdalmat és borzalmat tartalmaz, és az egyensúlyt a szemlélő (a képet szemlélő) életakaratára bízza. De oly erővel mutatja a borzalmat, hogy a szemlélőből ugyanolyan erős hangú nem-et vált ki.” (Ács József: Önkéntes száműzetés) Bela Duranci hosszabb meditáció után jutott el odáig, hogy igent mondjon, azaz a képek kiállíthatóságát igazolja: „Mivel Benes képeinek témaválasztása semmiképpen sem sorolható a tetszetős motívumok sorába, tolmácsolásukhoz bizonyos fokú bátorság és tisztelet szükséges, s így jutunk el ahhoz a gondolathoz, hogy a bemutatott formák megfelelnek a művész élményének. A kiállított alkotások alapján Benes megtalálta a benyomásainak ábrázolásához megfelelő formát.” (Bela Duranci: Szétesés) Megjegyzem, nagyon becsületes állásfoglalás volt ez. Bela Duranci mélyen ismerte Benes művészetét, emlékezésében ennek a forrásvidékét is feltárta, egyik kései írásában ő használta az írásom címében szereplő megrendítő létpoétika kifejezést. 1964-ben a 7 Nap névtelenségében maradó kritikusa a szabadkai tárlatot követő önálló topolyai és zentai kiállítások kapcsán már határozottan szögezhette le: „A nyomorékok, a hullák, a csontvázak nem a sötét kétségbeesés, hanem a mai ember életérzésének megdöbbentő és elgondolkodtató kifejezői.” (-D-, Bizarr, de hiteles festői világ) Aztán, de még jócskán a hatvanas években következtek a leírások, az értelmezésekbe áthajló leírások. A legmesszebbre ezen a területen is Tolnai Ottó jutott, most a Tisza-partokkal kapcsolatos Adalékok Benes József festészetéhez című írására utalok, az életmű egészének vonatkozásában a Benes rothadt márványa című írását említem. A jelzettek között húzódik meg az 1973-as zentai kiállítás katalógusába írt, Akárhogy is közelítsünk... című szöveg, a Benes-irodalom gyöngyszeme. Tolnai ezekben az írásokban szó szerint leírta a képeket, aztán értelmezte őket, ha kellett, vitatkozott is, történetesen Ács Józseffel. Tolnai írásai mellé odateszem Soós József írását, az Új Symposionban jelent meg ez is, mint Tolnai írásainak többsége, az írás címe: A fájdalom festője, Benes József. Egy mondat az írásból: „Kiindulópontunk a
