Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 6. szám - 100 éve született Vekerdi László - Szabó Péter Gábor: Matematikatörténet-írás szellemi szenvedéllyel (Megemlékezés Vekerdi László születésének 100. évfordulójára)
98 és stilisztikailag tisztességesen meg volt írva. Egy könyv attól még lehet jó, ha mi történetesen nem is értünk vele egyet. A Galilei-kutatásban az elmúlt időkben sok változás történt, Galileik egész sora lépett a színre. Vekerdi még azt a perspektívát is bemutatja, amelyben Galilei a jezsuiták áldozatából, filozófiája tekintetében, követőjükké, sőt hűséges tanítványukká, ha nem is ortodox peripatetikussá, de arisztoteliánussá változik. „És éppen a tudománya tette azzá, a tudománya, melynek újdonságára annyira büszke volt, amely azonban módszereit, bizonyítási eljárásait, egész ideálját tekintve végestelen végig arisztoteliánus maradt. Galilei, aki a XVIII. és XIX. század gondolkodóinak az arisztotelianizmus lerombolójaként, vagy legalábbis ellenségeként jelent meg, napjainkra lassan belesimult az arisztoteliánus módszerek hosszú történetébe? De melyik Galilei, és melyik arisztotelianizmuséba?” – tette fel Vekerdi az érdekes kérdéseket. Felvázolta Galilei mechanikájának viszonyát a reneszánsz humanisták által feltárt antik hagyományhoz, kora mérnök-fizikusainak az empirizmusához és a középkori skolasztikus matematikához is. Vekerdi László fél évszázadon keresztül figyelte, hogy milyen újdonságok jelennek meg a Galilei-kutatásban. Maga is elmesélte a kezdeteket, ahogyan Debrecenben az ötvenes évek közepén még fiatal tanársegéd korában a 2-es számú belklinikán, belgyógyászati gyakorlaton Németh Lászlónak a Csillag folyóiratban akkor megjelent Galilei-drámáját olvasta fel a hallgatóknak. Azóta sok változás ment végbe a tudománytörténet-írásban, mára a Galilei-kutatás valóságos dzsungellé változott, amelyben sokkal könnyebb eltévedni, mint tájékozódni. Ennek ellenére az újabbnál újabb vizsgálatokra továbbra is szükség van, a legapróbb feljegyzésnek is jelentősége lehet, vagy ahogyan ő írta: „Galilei mozgástani jegyzeteinek a modern rekonstrukciójával is azért érdemes tán leginkább bajlódni, mert ezek a rekonstrukciók a maguk bizonytalanságaival, nehézkességükkel, nehezen érthetőségükkel, egymást is félreértésükkel gyönyörűen demonstrálják, hogy milyen ködön és homályon kellett átküzdenie a Nagy Toszkánnak magát ahhoz, hogy a kísérlet általa megteremtett távcsövével megláthassa a mozgás fizikájának az alapjait.” Descartes-ról szóló írásai is számos érdekes matematikatörténeti problémát vetnek fel. „Szinte hagyományossá vált már a matematikatörténet-írásban, hogy Descartes matematikáját antiinfinitezimálisnak tekintsék. Pedig a XVII. század nagy, egyedülálló matematikai élménye az infinitezimális számítás, a kalkulus megteremtése volt. S Descartes, akit minden matematikatörténész a legnagyobb XVII. századi matematikusok közé sorol, éppen a század legnagyobb matematikai vállalkozásából maradt volna ki? Miért, s hogyan lehet akkor a század csaknem minden nagy matematikusának tanítómestere, miért belőle indulnak ki s elle-
