Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 5. szám - Péntek Imre: A pusztulás előérzete (Iancu Laura: A vágány mellett)
92 Péntek Imre A pusztulás előérzete Iancu Laura: A vágány mellett Képzeljünk el egy hermetikusan izolált (női) személyiséget, amelyik ráadásul bujkál, rejtőzködik is, elsősorban tudatcafatokkal, álomtöredékekkel kommunikál, első ponton a természettel, a felhőkkel, a fákkal, a füvekkel, a madarakkal, és megjelenik a társ is (ahogy kivehető, férfi), akinek üzen, jelez, magyaráz, aki azonban nem jelenik meg a színen, egyesek szerint párbeszédet folytat vele, ámde ezt legfeljebb monológnak tekinthetjük, a másik fél nem válaszol. Elárulhatom, egy lírikusról van szó... Egyik kritikusa szerint „egy önmagát befalazó Kőmíves Kelemenné” jelenik meg előttünk, aki végső soron legfeljebb Istennel kommunikál(na), ha Isten bármi módon visszajelezne a vele kapcsolatot kereső személynek. De a korábbi verskötetek is hasonló rutinnal készültek. Egy másik kritikusa szerint „bármennyire igyekszik rejtőzködni, teljes valójával benne van a szövegében.” Valóban, ez az árulkodás végig jelen van a versbeszédben, a díszletelemek fennen lobognak, éppen elegek a megmutatkozáshoz. A vágány mellett című, utolsó verskötetben tallóztam, hogy az előbbi szimptómákat felleljem. De nézzük a részleteket! „kérdezed marad-e idő magamra” szól az Időnként című verssel. Ezzel megelőlegezve a „párbeszédet”, szerintem monológot, amely az első cikluson végigvonul. Az Idő(köz)ben írja: „Búvóhelyem a tudat volt... Itt nem lelsz meg.” (Írhatta volna: itt sem lelsz meg, de hát akkor hol?) A Metafora létmódban című szöveg annyit elárul: „titkom vagy kitaláltalak”. De a Kettős monológban legalább bevallja, amit megelőlegeztünk: „nélküled írom / e páros beszédet” (a magány csak magának szól), ám a folytatás már nem emberi viszonyok mentén zajlik tovább: „azzal folytatom / amit a víz mondana s az ártatlan bodzafa”, a kommunikáció a szokásos módon a természeti szférában folytatódik. A jelzések csakis ebben a szférában futnak. Bár az „árulkodás” azért folyik: „paplan illatú arcod” (Emberárnyék), emlékként előkerül, „ott lebegsz ott vagy / vékonyka ujjaidat törni látom”. Szó lesz még a nem válaszoló lény hazugságairól, a féltékenységről, a szépség és szabadság kettőséről. A ciklus záróverse, a Lépések, már az idegenségről szól, amelynek ódiumát a szerző magára vállalja. Iancu Laura szabadversei lazán, ha szabad úgy mondani: csuklóból folynak, egy végtelen monológ részei, befejezetlenek, abban bízva, a rejtőzködő térerő távolabb is hat. Ez kétségtelen lírai attitűd, aminek van kisugárzása. A központozás elhagyása és máskor kitétele szerintem csak formai játék, nincs komoly funkciója.
