Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 5. szám - Péntek Imre: A pusztulás előérzete (Iancu Laura: A vágány mellett)
93 Ám az önelemzés folytatódik, némi tétovázás után drámai fejlemények felé veszi az utat. Bekerülhettek volna a halhatatlanok közé, s végre megszólal a női lény a szakítás után: „másféle ébredést jósol majd szebb éjszakát s még nagyobb szerelmet mint az egyszer volt” A szakrális fordulat azonban érik: a „hétvégén imádkozom”, hallik a belső igény, amely egyúttal a kitörés vágya is. Haladni a „ködszagú úton” nehéz, megjelennek az elmúlás kísértetei, a testi meztelenség kiszolgáltatottsága, a totális védtelenség. Az önjáratú magányból újabb kapaszkodó: a fizikai és a teológiai kiemelkedés, Hawking és Pilinszky programja. A két kutató célhoz ért, ám Iancu Laura úgy gondolja, hogy jobb lett volna, ha Hawking nem a tervek után kutat, hanem az istenismeret ösvényeit járja. Ahogy ő, aki a madárlesen is gyóntatóért kiált, a nyomorúságban csak az „Istenre fázott és éhezett” lélek nyerhet megbocsátást. S a Világmaradvány „levegőtlen pusztulásról” beszél, csak a remény marad, hogy Isten országában „új rügyekből új virágok nyílnak”. A szakralizáció elfoglalja a nyelvi közeget, az Őszentségének címzett, birsalmasárga papírra írott levél már csak az utolsó lehetőség a változásra. Ez a természeti ravatal emlékezteti a költőt „az örökzöld Paradicsomra”. Az istenközeg eluralkodása már a megváltás felé közelít, s a gyengéd erők ellenállnak a legvadabb viharnak is. A költő a maga hitével él: a világ szakralizálódik vagy elpusztul. Ez az elgondolás emlékeztet a harmincas évek lengyel irodalmában megjelent katasztrofizmusra, amely nagyon hasonló gondolatmenettel nézett szembe az akkori világ problémáival. Iancu is készül a nagy átváltozásra: lemond a szerelemről (lehetőségéről), „helyed már csak az emlékezetemben van”, Krisztus keresztjére már a madarak feszülnek, az esőverte fájdalom kíséri, menedéke az egykori falu, a maga vályogházával. Érdekesek az ajánlott versek, a főhajtás Hervay Gizella emléke előtt, kérdése is a végső pontokig visz: „hányféle sötétségben fordult feléd az Isten”. Vagy a Petőfit idéző Átok és áldás című vers... A mentegetőző vallomás már felmentésért könyörög: „Bűnöm puszta létem,” A kétségbeesés már Istenért kiált, s az utolsó ciklus így hangzik: „Mégis csoda, hogy Isten időtlen tűri amit lát.” A teljes beolvadás az új közeget, a családot is befogja, ahogy ezt a Ha fiam volnál Jézus-ban látjuk. Ez már az anyaság transzformációja, a végső kegyelem elnyeréséért. Ebben a világképben mennybe vágyó fák jelennek meg, s abban reménykedik, ő is ott lesz ebben az idillben. A Föld már a szakralitás helye, amelyet átszúrnak a fűszálak, és a „csuromvér” szavak tudják csak
